Emlékek bálja

Az utóbbi estéken Columbot néztünk Zoltival, igaz, hogy már régóta megvan ez a pár rész, valahogy mégse ültünk le elé. A Poirot-val más a helyzet, azt agyba-főbe képesek vagyunk nézni, talán azért is, mert az már a kosztümös film kategóriájába tartozik.
No de vissza a Columbohoz.

Alig néztük meg az első részt eszembe jutott, hogyan kezdődött a kapcsolatom a Columboval: Amikor még minden hétfő-péntek a könyvtárban lógtunk a Csilláékkal, egyik téli este épp a Fábiánék háza mellett a térdigérő hóban ástunk el jobb időkre jégcsapokat, gondosan kiszámolva, hogy a villanyoszloptól merre-mennyit lépve van a rejtekhely, no szóval ekkor mondta a Csilla, hogy ő szerdán este Columbót nézett. Akkor én azt hittem, hogy ez olyasmi mint a Derrick, meg a Kojak, amikben mindig volt közeli felvétel, ahogy elsül egy pisztoly és a csőből könnyű füst száll fel. Akkor megígértem neki, hogy legközelebb én is megnézem, így is lett még több tucatszor...

Itt van néhány történet, amelyeket a mai napig hordok az emlékek között:

Két kutyát beidomított a gazdája, hogy egy szóra (Rózsabimbó) támadjanak, így tette el láb alól egy ismerősét...
A nagybácsi, aki elteszi unokaöccsét láb alól, amikor az megnyeri a lottófőnyereményt, és a hadnagy a halott fotóapparátjának távolságmérő számsorain fedezi fel a nyertes számokat...
A férfi, aki tudja, hogy a garázsba guruló autó fel fog robbanni, anélkül, hogy a kiszemelt áldozat meghalna, és előbb elfordítja a fejét, mielőtt még a robbanás bekövetkezne...
A filmes, akit a lejátszott filmen felbukkano fehér karikák buktatnak le...
A magazin-tulajdonos, aki eljátsza eltűnését, aztán alig kerül elő épségben (természetesen hatalmas hírverést csapva) ismét eltűnik, de azután már csak halottként látjuk viszont...
Az író, aki bezárta egy ismerősét az páncélszekrénybe, ám az még halála előtt nyomokat hagy arra vonatkozóan ki is csukta rá a vasajtót...
A bűvész, aki egy átállított guillotine-nal gyilkolja meg ellenlábasát...
És így tovább...

Ja, és lenne még itt valami, amit sehogy se értek... De nem aludtam egész éjjel, csak forgolódtam, tudja, ha valamit a fejembe veszek, akkor csak azzal tudok foglalkozni, morog is emiatt az asszony, de ez szakmai ártalom. No szóval csak azt nem értem, hogy hogy lehet egy krimit, bűnügyi sorozatot úgy  megcsinálni, hogy már az elején megmutatjuk a bűntényt a nézőknek, mégis az egész nyomozás nagyon izgalmas és érdekfeszítő marad.
No, látja, ezaz, nem tudom. Elnézést, hogy zavartam.

Tegnap panaszkodtam Palinak, hogy hiába álmodom cifrákat, mire a számítógép elé érek, egyszerűen elfelejtem őket. Ma reggel olyan óvatosan lépdeltem ki a hálószobából, mintha félnék attól, hogy a végre agyamba vésett álomfoszlányok leghullva összetörnek.
Jaj az agyamnak! (Opp egy szomorú adoniszi?)

Szóval két kis momentum:
Pati panaszkodik, hogy nagyon meleg van, és hogy le kellene vágni a haját. Erre apu egy disznópörzsölő eszközt beindít az udvaron (a propán-bután gázpalack az autó hátuljában van) és leperzseli vele DIVATOS RÖVIDRE Pati haját.
Ezután én bemegyek a konyhába egy szakadt nejlonzacskót cipelek, benne rengeteg régi újság. Mint kiderült Zolti gyerekkora óta gyűjtött Tour de France-os magazinjai. Még a nyolcvanas évekből - korbeli színskála, mintha még úttörők is lennének benne. Aztán füzetek is, amelyekbe ő maga vezette a körverseny egyes napjainak eseményeit, sárga trikó, pöttyös trikó, nagy girbe-gurba kisiskolás betűkkel. No meg rajzok. Belelapozok egy magazinba, abban olyan gyermekrejtvények vannak, amelyben a számokat kell összekötni sorban egymás után, és akkor kirajzolódik egy rajz. Mondtam is Zoltinak, hogy ezt mutassa meg a Bencének, biztos nagyon fog neki tetszeni ez a sok régi iromány. De akkor Zolti már nincs sehol - nem mondta senki, de biztosra veszem, hogy a Tour de France-ot nézi a tévében.
Még arra is gondolok, milyen szerencse, hogy tudjuk fogni az Eurosportot....

Ez már itt a valóság, már annak is az emlék rész:
Ahhoz a számos rejtvényhez tenném hozzá, egyszer Dzsonitól kaptam egy kis füzetet, amelyben rengeteg ilyen ábra volt, egyszerűen nem tudtam letenni. Emlékszem, ha rosszalkodtam Dzsoni mindig azzal fenyegetett, hogy visszaveszi tőlem a rejtvényt. Akkor jó lettem mint egy kisangyal.
Amúgy a szomszédék is megérnének egy posztot, Miminénitől Jancsibácsiig, meg a gyerekekig. No majd egyszer.
 

Hétvégén még a négy közé jutásért harcoltak a focisták Dél-Afrikában. Elég félelmetes volt, amikor a németek első góljánál a mögöttem ülő kétszáz szurkoló egyszerre üvöltött a fülembe artikulálatlanul. Nórával együtt összerezzentünk a hangorkánra.
A 4:0-ás győzelem nyomán a helyiek megvadultak, beleugráltak a főutca szökőkútjába, a hatalmas nemzeti trikolorjukat a kút tetején hadakozó Herkulesre biggyesztették. Lengették a zászlóikat, dudáltak, tülköltek, vuvuzeláztak és ittak mint a kefekötő (ez utóbbit nemzettől függetlenül). Vagyis volt öröm, na, valljuk be.
A kérdés csak az, ha a fritzek megnyerik a döndőt is mi lesz itt?

De ha már foci, akkor még egy-két emlék focinézésről:
Ami első emlék: Maradona elbaltázza a döntőben a tizenegyest - állítólag belevillant a szemébe a fotósok vakuja (na persze)

1994 - helyszín USA: nem értettem, hogy a bevezető videóban, amikor a helyszínek neve jött egymás után, miért jön gyorsan egyből New Jersey New York után :)
Továbbá volt egy meccs, ahol az egyik játékos egy támadáskor olyan őrült sebességgel vágódott a kapunak, hogy széttörte annak a hálót hátrafelé tartó elemét. A bíró utasítására ekkor a stadion munkatársai berohantak a pályára, kiemelték az EGÉSZ KAPUT és befutottak vele egy technikai bejáraton. Közben egy másik adag emberke megjelent a stadionban, egy új kaput téve a régi helyébe! Én ilyent azóta sem láttam!!!!
Ebben az évben anyu is megnézte a döntőt, de csak azért, mert azt a Puhl Sándor vezette. Anyu igazi mezei focinéző, ráadásul még nő is: emlékszem nagyon szenvedett a meccs alatt - arról nem is beszélve, hogy végül 11-esekkel dőlt el a kupa sorsa.

1998-ban nagyon a franciáknak drukkoltam, igaz a házigazda jogán abszolút ők voltak a favoritok. Különbenis kifejezetten utáltam a brazil válogatottat, főként a nagyfogú, hülyehajú Ronaldót, aki a döntőt még egy megmozdulás erejéig sem villantotta meg híres labdarúgó tudományát.  Még egy kép ugrik be - a döntő után az ünneplő tömeg az Eiffel-torony előtt (amit én kiskoromban Einstein-toronynak gondoltam :) )

2002 - Ami először jut eszembe erről a viadalról, az Dél-Korea menetelése mindenféle bírói segedelemmel. Egyszerűen imádtam Hakan Sükürt, aki pikk-pakk bealázta az ünneplő házigazdákat a bronzmeccsen. Ebben az évben a törököket szerettem, nagyon szerethető csapat volt. A döntőn sajnáltam a német csapatot, amely Ballack nélkül egy fejetlen embercsoport képét mutatta. Nem is csodálom, hogy lealázták őket a brazilok, Ronaldo kitett magáért... Emlékszem, hogy ezt a végső meccset a kopasz Kolina vezette.

2006 - egy momentum maradt meg igazán, Zidane lefejeli a beszólogató olaszt, egyrészt méltatlan volt ez a tett a világklasszishoz, másrészt meg a köcsög talján volt a kezdeményező fél, mégha csak verbálisan is. Vagyis Materazzit is le lehetett volna küldeni egy piroslappal. A végén nagyon örültem, hogy a harmadik helyet megszerezték a németek, házigazdaként ennyi kijárt nekik! Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közelről fogok megismerkedni a német szurkolói kultúrával, ha az itteniek képesek egy győztes negyeddöntő után a feljebb említett örömmámorra, mire lehettek képesek, amikor rendezőként megcsípték a harmadik helyet...

Nem a háziállatokra gondolok, mert arról aztán hosszadalmas írást lehetne írgatni, hanem játékállatkákra.
Nekünk voltak apró, színes, műanyag állatkáink, több csomagnyi, amellyel nagyszerű és elmélyült játékokat lehetett űzni, főleg nyáron az udvaron.

Az egyik legkedvesebb, máig emlegetett formája ennek az volt, amikor az udvaron a nagy diófa alatt a csupasz terepen felépítettük a világot. Vagyis a Földet, a kontinensek széleit vékony porfallal jelölve, hatalmas guruspán-ág erdőket telepítettünk az "egyenlítő" köré ahova betettük a majmokat, aztán füves szavannát, ahova a gepárd, zebra és zsiráf került. A legjobb az volt, ha sikerült vizes élőhelyet is létrehozni a krokodiloknak és az aligátornak, bár a felnőttek nem szerették, ha vizeztünk az udvaron.

Pati be-be rohangált a nagyszobába ellenőrizni az építkezés helyes menetét egy régi ütött-kopott atlaszból, amibe még olyan országok is szerepeltek, mint Belga-Kongó, Szovjetúnió, Alsó- és Felső Volta... Még a Mount Everestet is leellenőrizte mekkora, akkor nagy gondolkozóba estünk, hogy akkor az majdnem 9km magas, vagyis feleannyi, mint az út Sümegprágáig. (Akkor valahol ott van a vége Szentimrefalva és Csabrendek között.) Persze meg akartuk építeni a Somlót is, de arányaiban ugye, az ki se látszódott a porból.

A Patinak a GEPÁRD volt a kedvence, mert az iszonyú gyorsan tud futni, meg is beszéltük egyszer, amikor az volt a téma, hogy ki milyen vadállatot szeretne tartani, én a Gepit válaszottam, mert annak a hátára ülve a Papa milyen gyorsan felérne a hegyre. Szinte láttam is magam előtt a képet, a Papa csizmában, kék kötényével és sapkájával kapaszkodik a gepárd hátán és nyargalnak fel a hegyre a nyolcas főúton, éppen elhagyva a jenei bekötőutat. Vajon lehet egy gepárdra nyerget tenni?

Volt két nagy elefánt is, náluk családias volt a légkör, mondjuk az sokáig kérdés maradt, hogy a kiselefánt (amelyik egy másik készletből való volt) nem volt-e véletlenül inkább egy kis mamut. A játékban ők voltak mindig az uralkodó bölcsek, amelyeket a genya és félelmetes oroszlán mindig el akart űzni.

Sokáig csak egy félelmetes oroszlánunk volt, aztán valahogy előkerült mégegy a fürdőszobában a kád alatti üregből... biztos a Gebi rakhatta oda. Szóval ők mindig nagyon gonosz és félelmetes bandába verődtek, megkergették a zebrát meg a zsiráfot is.

Az én személyes kevencem az oposszum volt, aminek mire kinőttük a játékot, egészen elvékonyodott a farkincája a nagy használatban:) a másik kedvencem a fekete párduc volt, amit a Pati mint nagymacskát, a gepárdhoz hasonlóan kisajátított.

Egyszer, ez bizonyára a szöuli Olimpia után lehetett, mi is sportversenyt játszottunk az állatokkal, akkor én az egyik krokodilt hátúszásban akartam indítani, mint Egérkét (már nem az állatot, hanem az Egerszegi Krisztinát), erre Pati kinevetett, hogy vajh mikor láttam én David Attenborogh természetfilmjeiben háton úszni a krokodilokat?
Egyik krokesz aztán valamikor balesetet szenvedett, letörött a kitátott szájának alsó része, így alsó állkapocs nélkül úszkált és nyelte a halakat. De nem csak ez a csorbulás volt, hanem a szarvasnak az egyik aggancsa is letörött, amelyet az áldott szimmetria jegyében a másik aggancs is követett.

Volt még egy hatalmas bölény is a csoportban, aztán hosszúnyakú zsiráfok, és "mezei" háziállatok is. Utóbbiak leggyakrabban prédává váltak a ragadozók számára. Persze a gepárd simán utolért bármilyen háziállatot, talán egyedül a Bodri kutyánkat nem érte volna utol. Mert a Bodri még olyan gyorsan is tudott futni, mint ahogy mi a Trabanttal mentünk.
Az pedig már sebesség.

Sajnos ilyen sok emlék ellenére sem tudom pontosan, hogy hol vannak pihenőre téve az állatok, majd ha lesz időm a nyáron, mindnképpen előveszem őket, és csinálok róluk képeket és feltöltöm őket is - fel biz' én!

Egyszer már említettem, hogy a szembeházra vadszőlő fut fel, ami nyáron mindig üde zöld, ősszel meg ki tudja milyen színű, legfőképp vörös, piros, rozsda, sárga és barna...

No ez a rigójóllakató szőlő idén valahogy nem akart kihajtani, igaz későn indul a kikelet ebben az évben.
-Csak késésben van,- gondoltam május elején, mikor egy hónapra hazamenetem, - mire visszajövök ragyogó fényes levelekkel lesz tele.
Amikor aztán június elején visszaértem, még mindig ugyanúgy állt: sehogy, csupán pár levél jelezte a tőnél, és néhány kezdetleges hajtás magasabb szinteken, hogy lehet bizakodni.
Aztán  minden reményem elszállt, amikor arra sétálva egy alkalommal benéztem a lenn zöldelő lomb mögé - a vadszőlő vastag szárát egészen alul szakszerűen átvágták. Ma pedig megjelent a Kreatív und Grün narancssárga kocsija, három alkalmazottal, és három különböző méretű létrával és az egész szédületes indahálót, amely a 26-os számú házat a földszinttől a harmadik emeletig teljesen beborította lerángatták és platóra rakták.
Biztos a lakók megunták a bogarakat, vagy a rigókat vagy a szélben susogó levelek zúgását, azért tűntették el.

Igaz én is mérges vagyok azokra a hangyákra, amelyek a múltkor befészkelték magukat a virágcserepek alá, amikor nem voltunk itthon. Persze visszapateroltam őket a borostyán zöld dzsungelébe, ők azonban azóta is rendületlenül küldik a kémeiket, amelyek idegesen rohangálnak a szekrényen vagy az ablakpárkányon. Parázva menekülnek előlem, ha látnak, gondolom én vagyok számukra a NAGY DEPORTÁLÓ ÉS SÜTŐPORSZÓRÓ LÉNY, amely épülő civilizációjukat a majomkenyérfa cserepe alatt egy  pillanatok alatt a földdel tette egyenlővé.
Na szóval, mégha vannak is ilyen harcaim és bosszúságaim a kisállatokkal, ennyit bőven el lehet viselni, hogy az ember azt mondhassa "egy macskaköves utcában lakunk, és a házunkra borostyán fut fel".

Végezetül álljon itt ez a kissé morbid vers, amelyet a Kaláka nagyon vidám nótává dolgozott fel:

Ter Balkt: A hangyák

 Társbérletbe alánk költöztek a hangyák,
Címük a címünk, homokdomb a padló alatt.
 Társbérletbe alánk költöztek a hangyák,
Címük a címünk, homokdomb a padló alatt.

A hangyák csapása konyhaszekrényünk rekeszeitől a
lefolyócsövek mentén visz le a a hangyagyár csarnokaiba, és vissza.
Csillogó fekete köpenyes munkásfolyam lüktet
Ázsiai ritmusban egész nap.

Lábuk nyomán az Anyag éneke zendül: Matéria, ó Matéria!
Apró epermorzsákkal, anyagrészecskékkel loholnak,
Visznek bármit, a föld alá, hol a hangyakonzervipar dohog.

 Te jó ég, ha a mosogató tövében darabokra hullnék én is,
Futnának édes ajakadagukkal,
Dermedt szemgolyóm súlya alatt nyögnének a fürge mindenesek.
 És hű, hogy zakatolna a futószalag ott lenn a mélyben!

Mert nem ismernek ezek ám kegyelmet!
Így a hangyák közé gurulni a mosogató alá,
Árva egyszál magamban vidám dolognak nem lenne éppen mondható.
Vidám dolognak, vidám dolognak nem lenne éppen mondható, oh no.