Egyszer már említettem, hogy a szembeházra vadszőlő fut fel, ami nyáron mindig üde zöld, ősszel meg ki tudja milyen színű, legfőképp vörös, piros, rozsda, sárga és barna...
No ez a rigójóllakató szőlő idén valahogy nem akart kihajtani, igaz későn indul a kikelet ebben az évben.
-Csak késésben van,- gondoltam május elején, mikor egy hónapra hazamenetem, - mire visszajövök ragyogó fényes levelekkel lesz tele.
Amikor aztán június elején visszaértem, még mindig ugyanúgy állt: sehogy, csupán pár levél jelezte a tőnél, és néhány kezdetleges hajtás magasabb szinteken, hogy lehet bizakodni.
Aztán minden reményem elszállt, amikor arra sétálva egy alkalommal benéztem a lenn zöldelő lomb mögé - a vadszőlő vastag szárát egészen alul szakszerűen átvágták. Ma pedig megjelent a Kreatív und Grün narancssárga kocsija, három alkalmazottal, és három különböző méretű létrával és az egész szédületes indahálót, amely a 26-os számú házat a földszinttől a harmadik emeletig teljesen beborította lerángatták és platóra rakták.
Biztos a lakók megunták a bogarakat, vagy a rigókat vagy a szélben susogó levelek zúgását, azért tűntették el.
Igaz én is mérges vagyok azokra a hangyákra, amelyek a múltkor befészkelték magukat a virágcserepek alá, amikor nem voltunk itthon. Persze visszapateroltam őket a borostyán zöld dzsungelébe, ők azonban azóta is rendületlenül küldik a kémeiket, amelyek idegesen rohangálnak a szekrényen vagy az ablakpárkányon. Parázva menekülnek előlem, ha látnak, gondolom én vagyok számukra a NAGY DEPORTÁLÓ ÉS SÜTŐPORSZÓRÓ LÉNY, amely épülő civilizációjukat a majomkenyérfa cserepe alatt egy pillanatok alatt a földdel tette egyenlővé.
Na szóval, mégha vannak is ilyen harcaim és bosszúságaim a kisállatokkal, ennyit bőven el lehet viselni, hogy az ember azt mondhassa "egy macskaköves utcában lakunk, és a házunkra borostyán fut fel".
Végezetül álljon itt ez a kissé morbid vers, amelyet a Kaláka nagyon vidám nótává dolgozott fel:
Ter Balkt: A hangyák
Társbérletbe alánk költöztek a hangyák,
Címük a címünk, homokdomb a padló alatt.
Társbérletbe alánk költöztek a hangyák,
Címük a címünk, homokdomb a padló alatt.
A hangyák csapása konyhaszekrényünk rekeszeitől a
lefolyócsövek mentén visz le a a hangyagyár csarnokaiba, és vissza.
Csillogó fekete köpenyes munkásfolyam lüktet
Ázsiai ritmusban egész nap.
Lábuk nyomán az Anyag éneke zendül: Matéria, ó Matéria!
Apró epermorzsákkal, anyagrészecskékkel loholnak,
Visznek bármit, a föld alá, hol a hangyakonzervipar dohog.
Te jó ég, ha a mosogató tövében darabokra hullnék én is,
Futnának édes ajakadagukkal,
Dermedt szemgolyóm súlya alatt nyögnének a fürge mindenesek.
És hű, hogy zakatolna a futószalag ott lenn a mélyben!
Mert nem ismernek ezek ám kegyelmet!
Így a hangyák közé gurulni a mosogató alá,
Árva egyszál magamban vidám dolognak nem lenne éppen mondható.
Vidám dolognak, vidám dolognak nem lenne éppen mondható, oh no.
