Régóta vagyok adós ezzel a poszttal, nemcsak néhány olvasómnak, hanem személy szerint magának Lajos bácsinak is, hálásan visszagondolva a gyerekkori évekre. Lajos bácsi, papa első unokatestvére mindig a tudós, a világotjárt emberként marad meg bennem.

Kezdődik mindjárt azzal, hogy akárhányszor a Szép város Kolozsvárt hallgatom, ő is az eszembe jut. Ő mesélte mindig, hogy elmegyünk a Hargitára, ahol égig érnek a hegyek meg elvisz minket a Veszprém-Zala-Vas hármas megyehatárra, ahol csodaszépen leng az árvalányhaj bearanyozva a tájat. Még meséje is volt hozzá: két kisgyereket mostohájuk világgá küldött, és a kislány szője hajszálait szórta el útjukon, hogy megjelölje a hazafelé tartó ösvényt. Ezek a hajszálak váltak aztán az árvalányhajjá szerte a mezőn.

De nem csak ez a mese marad tőle, hanem az egyik legkedvesebb tanmesém is az öregemberek megbecsüléséről: Történt egyszer, hogy egy gazda elkergette házától idős szüleit, mivel azok már nem tudtak hasznosan tevékenykedni vénségükre. Alig indultak útnak, megszánta az öregeket, és gyerekével két takarót küldött utánuk, egyet hogy ha megalszanak a földre terítsenek, egyet pedig, hogy takarózzanak vele. A gyerek nemsokára visszaért, kezében az egyik takaróval, az apja megkérdezte, miért hozta vissza. A fiú így válaszolt:
- Úgy gondoltam elég nekik egy is. A másik meg majd jó lesz még, ha én küldöm el magát a háztól.
Erre a mese szerint a gazda igen elszégyellte magát, micsoda példát mutat a gyerekének, és ő ment és hívta vissza az elküldött öregeket.

Visszatérve a Hargitára, sajnos nem jutottunk el vele oda soha. Lajos bácsi mindent megtett azért, hogy megérje az ezredfordulót, egészségesen étkezett, a krumplit sem permetezte, hanem inkább leszedte róla a bogarakat. Papát is mindig figyelmeztette, hogy éljen egészségesen, hogy megérje a 2000. évet. Papa lakonikusan csak annyit mondott:
- Lesz még ebbe másnak is beleszólása. - aztán így is lett.

Híresen jó fogai voltak - egyszer amikor apu kórházba került, és ő vitt be minket Ajkára, anyura várakozva a Trabantban kioktatott minket, hogy mindig száraz legyen a fogkefe, amikor rányomjuk a fogkrémet. És csak egy borsónyit szabad, többet nem. Amikor hetvenéves kora felett ki kellett húzza a fogorvos egy fogát teljesen ki volt kelve magából, anyu csitítgatta le, hogy ne mérgelődjön, hiszen másnak feleennyi idősen már protézise van.

Nem is kell külön mondanom, de neki is Trabantja volt és remek szerelő hírében állott. Igaz, meg volt a gyakorlata a gépekhez, fiatalkorában repülőgépekkel is foglalkozott. Egy oklevél őrzi, hogy ő volt az intézet büszkesége. Gebi biztos tudja, hogy melyik fajta traktorok szerelésében jeleskedett. No ezzel a Trabanttal, amelyre úgy vigyázott, mint a szeme fényére, sokszor vitt minket ide-oda, nemcsak minket haza a Mamától Gebi születésekor, vagy anyut a kórházba, amikor vajúdott, hanem jó pár alkalommal Borgátára a fürdőbe. Emlékszem egyszer nem tudtam eldönteni menjek-e vagy maradjak. Csak bólogattam meg ráztam a fejem a kérdésére, ekkor azt mesélte, hogy Bulgáriában a bólogatás jelenti a nemet, és a fejrázás az igent. Az hogy ez tényleg így van-e a mai napig nem tudom. De akkor elhittem neki, mert ő mindent tudott.

Vasárnap délutánonként jártunk hozzájuk beszélgetni, ilyenkor a hátsó szobában telepedtünk az asztal köré, kaptunk mackó-mézet vagy citromos vizet. Közben a kis kályhában vidáman égett a tűz, még kígyó-forgót is csinált nekünk, amit a tetejére tett krumpliba tűzve, hogy a meleg levegő forgassa. Ha jó idő volt, akkor a bejárat előtti kis betonplaccon üldögéltek anyuék, mi meg bukfenceztünk, fejenálltunk az udvarukon, ők meg csak adták az instrukciókat, mit csináljuk, hogy jól elfárasszanak minket. Csak néhány tyúkot tartottak, akik hívószóra azonnal az ajtóhoz rohantak, hogy felcsipegessék a nekikszánt kenyérdarabokat.

Istenfélő ember volt, bár a falunk templomába sose jött el, haragudott a papra, mert amikor az apja, Gyuri bácsi meghalt '45-ben, akkor nem harangozták ki. Akkor jöttek be ugyanis az oroszok, és az egyházfiak nem vállalták ezt a rizikós feladatot. Ehelyett azonban a sümegi kegytemplomba gyakran eljárt, úgy látszik, csak a helyi egyházi erőkre haragudott olyan bőszen, a távolabbiakra nem.

Volt nekik egy nagyon-nagyon öreg kutyájuk, Szuszu. Igazi keverék állat, hengeralakú test és hosszú vékony lábak, vöröses-sárgás szőr. És az aztán félelmetesen tudott morogni. Aztán a tyúkokon meg Szuszun kívül jópár fecskecsalád lakott az ereszük alatt. Mindig óvta őket, és inkább tálcát eszkábált a fészkek alá, nehogy bajuk legyen a madaraknak, és hogy ne piszkítsák össze a bejáró folyosót.

Most nézem, mennyit írtam, aztán még mindig nem mondtam el szinte semmit róla. Igaz hogy teljes legyen a kép, ahhoz Kati néniről is kellene ejteni pár szót, mert ketten alkotnak egy kerek történetet. No arról majd legközelebb. Addigis álljon itt egy kép 25 évvel ezelőttről.

A szereplők:
állósor: Lajos bácsi (ekkor 73 éves volt), Györgyi*
ülősor: Anyu ölében Gebivel, Móni* és ölében Pati valamint a fehér pólóban én

*: Györgyi és Móni anyu unokahugai Sümegprágáról, akik éppen nálunk nyaraltak