Ma eszembe jutott egy szó, amit már vagy 15 éve még a számra sem vettem. Azóta is ezen csámcsogok, megrágva minden ízét és zamatát a kornak, amelyben mindennap használtuk:
NADRÁGSZOKNYA
Garantálom, pár éven belül minden girheslábú modellről ez fog visszaköszönni egy szezon erejéig, és akkor megint mindenki mindennap a szájára veszi.
A Filléres emlékeim című dal tódult az agyamba ma délelőtt, amikor az egyik Ikeás tárolóban felleltem egy fekete fém csokisdobozt (valami olyasmi nagyságút, mint amilyent Amelie talált a fürdőben). Nézem, oké hogy nem poros, de vajon, mi a fene lehet benne. Mivel ez a hatodik évünk itt, és már két költözésen túl vagyunk, gyanítom az elmúlt időkben egyszer-kétszer azért belenéztem. Gondolkozom, továbbra sem dereng semmi. Kinyitom.
Tucatnyi kásagyöngyből vagy színes kövekből nyaklánc, egy részét én fűztem, más részét ajándékba kaptam, egy csengő, két nagyobb amulettszerűség, pár hullámcsat, egy kisebb zacskóban rég vagy sose használt fülbevalók, két ezüstlánc.
Aztán még három dolog, amit sóhajtva, hogy mennyire röpül az idő, a tenyerembe tettem
Az első egy kitűző: zöldes színű tengeren karcsú piros hajótest, három hófehér vitorlával (az egyiken arany számok: 44), az árbóc tetején apró piros zászlóval. Mellette a kék égen két madár arany V-je látszik. Körben felirat: Royal Canadian Legion F.E. Buttler Branch 44, alul Chester, Nova Scotia. Ez még egy gyári kirándulásról van, méghozzá egy dunai hajókázás révén jutottam hozzá. Hogy osztálykirándulás volt-e (ha igen, akkor 1997-et írunk), vagy csak egy sima kolis kiruccanás már nem tudom. De az bizonyos, hogy a sétahajón beszédbe elegyedtem néhány kanadai turistával, talán ez volt az első alkalom, hogy anyanyelvűekkel próbáltam megértetni magam angolul, és az is megvan még, hogy kérdeztem, hogy milyen szuvenírt visznek haza, de az istenért sem jutott eszembe a hagyma szó (onion). Nagyon büszke voltam magamra, és az idősödő házaspár is jót derülhetett az igyekezetemen, mert a bácsi ezt a kitűzőt adta nekem.
A második dolog egy rézkereszt, ami a 2000-es honfoglalós Barátok útján kaptunk bőrszíjra fűzve, és amit sok-sok évig hordtam nagy szeretettel, mert ez volt az első zarándoklat az életemben és rengeteg ember-élményben volt részem ezalatt a hét alatt. Sose felejtem el, hogy olyan mocskos voltam hazaérve, hogy sikálni kellett rólam a piszkot. Na oké, mást se felejtek el...
A harmadik dolog aztán már 2004-ből van: egy narancssárgás kövekből álló fülbevaló. Persze volt a dobozban más ilyen ékszer (szebb is, jobb is), de amit csak ez a vacak darab tud, hogy ez volt az első lógós fülbevalóm, amit aztán több tucat hasonló stílusú követett. Ez a kis bizsu is aktív közreműködője volt annak az esztendőnek, mert 2004 volt a Változás éve.
Szóval eddig akárhányszor a Filléres emlékeket hallottam, mindig láttam magam előtt az öreg-énemet, ahogy poros dobozokban matat vacak-kincsek után. Azt hittem, hogy ettől még évtizedekre vagyok... Ma meg kellett állapítanom, hogy nem.
A délelőtti szabadedzés közben - értsd: én a céges levelezésemet nézem át, amíg a fiam lepakolja a meséskönyveit a polcról és megnézegeti őket - Bandi váratlanul nótázásba csap.
Itt nem is az éneklésen van a hangsúly, mert a gyerek képes bárhol és bármikor rázendíteni egy dalra vagy mondókára (esetleg elszámolni egytől tízig), hanem magán a nótán, amely így hangzott:
"Esztike, -tike, tike, Esztike lány, estére ODAVÁROM."
Abból kiindulva, hogy a repertoárjában van katonanóta, népdal, Gryllus Vilmos és Weöres Sándor is, ki ne felejtsem a 3+2 örökzöldjét a Csipkés kombinét, tulajdonképpen komplett beszélgetésekhez való ének és szöveganyag lehet a fejében. És még csak 20 hónapos...
Elmondom egy álmomat...
Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy a svéd rendezésű euró-vizilón a bűBájAlex előtt el kell szavaljam Petőfi Sándor Magyar vagyok című versét, amit nem tanultam meg rendesen, ráadásul az ünneplős ruhámhoz (sötét alj és fehér blúz) nem húztam harisnyát! És ezt csak akkor vettem észre, mikor már a színpad felé ballagtam!
Idén ennyire futtotta nálam a Költészet Napján...
Nem is olyan régen olvastam egy cikket az elveszett generációkról, amibe előkerült az a bizonyos december 12-e, amikor Antall József halálhírére félbeszakadt a Kacsamesék. Pont amikor az izgalom a tetőfokára hágott.
Ez juttatta eszembe, hogy milyen letargiában töltöttem az azt követő napokat. Persze a bánkódásomnak nem politikai okai voltak, sokkal inkább a keresztény lelkiismeretem szólalt meg. Nem sokkal előtte ugyanis, a könyvtárban néhány régebbi napilapot találtunk, amit aztán a tízévesek csibészségével kidekoráltunk. Így kaptak a fényképen szereplő alakok bajuszt, pókhálós tetkót, borostát, cigit/pipát a szájba, piásüveget a kézbe. Persze a buborékok is megjelentek a fejek mellett, hogy "Hukk!", "Józsi vagyok, őrült", "De berúgtam" etc.
Elém egy Antall Józsefes fotó került, amit én az asztaltársaság igényei szerint viccesítettem. Erre fel néhány napon belül szegény miniszterelnök meghalt. Nem hiába voltam a legbuzgóbb hittanos és ministráns a templomban, egyből rájöttem mindezt én okoztam a firkálmányommal. Olyannyira evett a bűnbánat, hogy belázasodtam és másnap nem mentem iskolába.
Azóta is akárhányszor Antall Józsefről van szó, ez jut eszembe először. Amikor magamra vettem egy politikus elvesztésének felelősségét, és ez nehezebb volt, mint sose tudni meg, hogy mi is lett Dagobert bácsi hajórakománnyi fagylaltjával, amit megevett egy tengeri szörny.
