Nem is olyan régen olvastam egy cikket az elveszett generációkról, amibe előkerült az a bizonyos december 12-e, amikor Antall József halálhírére félbeszakadt a Kacsamesék. Pont amikor az izgalom a tetőfokára hágott.
Ez juttatta eszembe, hogy milyen letargiában töltöttem az azt követő napokat. Persze a bánkódásomnak nem politikai okai voltak, sokkal inkább a keresztény lelkiismeretem szólalt meg. Nem sokkal előtte ugyanis, a könyvtárban néhány régebbi napilapot találtunk, amit aztán a tízévesek csibészségével kidekoráltunk. Így kaptak a fényképen szereplő alakok bajuszt, pókhálós tetkót, borostát, cigit/pipát a szájba, piásüveget a kézbe. Persze a buborékok is megjelentek a fejek mellett, hogy "Hukk!", "Józsi vagyok, őrült", "De berúgtam" etc.
Elém egy Antall Józsefes fotó került, amit én az asztaltársaság igényei szerint viccesítettem. Erre fel néhány napon belül szegény miniszterelnök meghalt. Nem hiába voltam a legbuzgóbb hittanos és ministráns a templomban, egyből rájöttem mindezt én okoztam a firkálmányommal. Olyannyira evett a bűnbánat, hogy belázasodtam és másnap nem mentem iskolába.
Azóta is akárhányszor Antall Józsefről van szó, ez jut eszembe először. Amikor magamra vettem egy politikus elvesztésének felelősségét, és ez nehezebb volt, mint sose tudni meg, hogy mi is lett Dagobert bácsi hajórakománnyi fagylaltjával, amit megevett egy tengeri szörny.
