A címben szerepő esemény gyermekkorom meghatározó élménye volt, és marad is mind a mai napig, noha az elmúlt években nem volt szerencsém részt venni benne.
Már előre terveztük, hogy milyen ruhába megyünk, mit fogunk kérni a búcsúban vásárfiának, és imádkoztunk, hogy legyen minél több ringlispíl amelyekre minden rokonnal befizettetjük magunkat. Alig érkeztünk meg, máris az volt az első kérdés Hajni felé, hogy ugyan mekkora a búcsú: sok-e az árus, milyen újfajta körhinta van, van-e vattacukor és hasonlók. Hajni persze azonnal mondta, hogy nagyobb, mint nálunk volt tavaly...
(Mert ugye Prágán mindig minden sokkal jobb, nagyobb és szebb mint minálunk...)
Persze nem azonnal szabadultunk rá a vásárra, hanem előbb a mamánál a szűkebb család összeült ebédelni, a szokásos ünnepi menüt: húslevest, pörköltet nokedlival illetve csigatésztával, meg persze kirántott húst rizzsel vagy krumplival. Az uborkasalátát vagy a csalamádét abból az átlátszó műanyag tálszettből kanalaztuk ki, amelyből nekünk is van otthon (így máris jobbanesett az ebéd) és amit Kati keresztanyutól kaptunk ajándékba.
Itt kell megemlítenem, hogy a kirántotthúst senki más nem tudja olyan finomra kisütni, mint a mama, ehhez biztosan az is hozzájárul, hogy neki olyan tyúkjai vannak, amelyeknek kettőnél több combja is van, így lehetséges, hogy olyan sok kirántott comb figyel ki a tálból, noha bevallása szerint csak két tyúkot vágott le.
Mit tudtuk mi, hogy a mama a sümegi piacon veszi az ünnepi alkalomra a csirkecombokat. Én naívan el is képzeltem a soklábú szárnyast, méghozzá oly módon, hogy a tyúk törzséből, hátáról, oldaláról is csirkecombok figyelnek kifelé. Elég morbid.
Mind a mai napig, ha mama ebéddel vár minket, egy nagy tál kirántott csirkecomb melegszik az ágyban párnák között.
No de vissza a búcsúra... Ebéd után jött a megérdemelt sütemény, abból is rengeteg-féle, hiszen a "lányok", köztük anyu, aki igazán "jó sütőnek" számított a családban legalább 2-3 félével gazdagította a választékot. Tökéletes alkalom volt ez a legújabb receptek kicserélésére, konyhai tippek-trükkök megtárgyalására. A búcsú az egyik olyan alkalom volt, amikor legálisan ihattunk "sárgát" (Fantát), meg egyéb lónyálakat a számos poharainkból.
Ha nagyon szerencsések voltunk, akkor mindezek után jött a kávé, illetve nekünk a gesztenyepüré tejszínhabbal. Egyik évben keresztanyuék egy kókuszdióval rukkoltak elő, de sajnos kicsit öreg volt már a termés, így a lelkes szétvágást nem követte tropikus ízvilág.
Pedig a Bounty reklám nyomán szinte láttam magam előtt, hogy a kókuszdió a pálma fekvő törzsére (vagy valami sziklára - gondolom nem volt elég vonzó, ha a betonúton törik szét) csapódik és ott két részre válva a friss kókusztej illatozva szétfröccsen...
Mindezen kulináris élvezetek után elérkezett a rokonlátogatás ideje. Búcsúkor ugyanis a papa testvérei, illetve azok gyermekei hazatértek a szülőfaluba, és mivel papa 8 élő testvére közül 6 Prágán vagy a közelében lakott, ezért volt választék unokatestvérekben, és vendéglátó házakban. Cella nénje, Ilonka nénje, Teri nénje, Gyuri bátyja, Bözsi nénje etc... és ugye mindenhol 2-3-4 gyerek (anyu első unokatestvérei) , akik idővel szintén szülőkké váltak. A rokonok számontartását az is nehezítette, hogy a nénjék férjhezmenve más családnevet kaptak, így az első unokatestvérek családneve elég változatos volt. Anyu unokatesói egy kivételével szintén lányok voltak, így mikor ők házasodtak, ismét újabb családnevekkel bővült a paletta.
Erről a kuszaságról, meg a dél-afrikába emigrált egyik nénjéről majd biztos lesz egy poszt, de ha most felmászok erre a családfaágra akkor elfáradok mire az augusztus 20-ának leglényegesebb pontjáról szó eshetne.
Ez ugyanis az volt, amikor bementünk a faluba, azért BE-, mert a mama a falu újtelepén lakott, amelyet a háború után parcelláztak csak fel. Ez a búcsúbamenés volt az a tevékenység, amelyet a lehető legjobb ruhánkban kellett véghezvigyünk. Talán egyrészt a megmutatás miatt (Nahát, ennek az Ibolyának milyen szépek a gyerekei...), másrészt talán a legszebb ruhánkba nem leszük égetően rosszak...
Amikor a lambadaőrület (1989) betört az országba, és egy teljes éven keresztül ezt játszották a rádiók, a tévék, meg a búcsúban a kazettaárusok, a ringlises cigányok akkor nekem lambadaszoknyám volt. Fehér alapon kék szívecskés. Emlékszem nagy sikert arattam vele a rokonságban, ezért következő évben is azt akartam felvenni, amiről anyu lebeszélt, persze nem azért mert sokat nőttem volna, hanem mert tavaly is abban voltam :). Jah, Lambada... abban az időben csak elvétve tudott valaki rendes idegen nyelven, nemhogy portugálul, úgyhogy választékos szöveggel énekeltük, éppen mit hallottunk ki a szövegből.
Ebben a lambadás évben történt egy súlyos baleset, amikor a körhintán egymást lökdösve két fiatal is nekicsapódott egy közeli épületnek. Ettől kezdve a vásárt áttelepítették a régi és az új falurész közé. Azonban a baleset, meg a helyszínre érkező hangos mentők olyannyira beivódtak a családi kollektív emlékezetébe, hogy utána messziről kerültük az körhintákat, és inkább kisebb és veszélytelenebb ringlispíleket választottuk.
A család férfitagjai, ha nem maradtak a mamánál kártyázni, akkor kipróbálhatták magukat a céllövöldénél, ahol a félrehúzó csövű fegyvereket kövér cigányasszonyok töltötték meg, a térdükhöz vágva a puskát, miközben fejükön színes kendő figyelt, szájuk sarkában egy munkás cigarettával egyensúlyoztak. Ha emlékezetem nem csal, akkor soha semmit nem sikerült lőniük a fiúknak, pedig a korízlés giccses tárgyai nyerhették volna meg örök porfogónak a szobánkba: hatalmas plüssállatok, szív alakú csipkés párnák, összetekert poszterek (Májköl Dzsekszon, Dupla Kávé), doboz üdítők (7Up, Coca Cola light) foszforeszkáló műanyagcsontváz és a többi...
Persze minden évben kirimánkodtunk valami vásári vacakot, amely néhány napon belül tönkrement vagy eltörött. Egyszer kaptam egy babaszobabútort - természetesen olyan méretarányban, hogy teljesen használhatatlan volt -, ennek az egyik fiókja már hazafelé a trabantban eltűnt... ellenben a zöld színű összehajtogatható műanyag bőrönd a mai napig használatban van: a gimnazista leveleimet tartom benne.
A gimi előtti nyáron, 1996-ban Kati keresztanyu egy olyan nyakláncot vett nekem, amelyre a nevemet fűzték fel apró fémbetűkkel, lelkesen használtam még a középsuliban is sokáig.
Volt azonban egy olyan játék, amelyre nagyon-nagyon fájt a fogam: egy kis rajzológép, amelynek két gombját forgatva egy tű vonalakat húzott egy aranyszínű porral, bevont üveglap alatt. A rajzot egyszerűen a játék megrázásával lehetett eltűntetni. Az összes felajánlott vackakomat beváltottam volna egy ilyenre...
A játékos bódék, a céllövöldék mellett nem hiányozhattak a már említett kazettaárusok, ahol Gergely Róberttól elkezdve az egynyári slágereket árasztó Válogatás kazettákig volt minden. Már csak azért sem lehetett nélkülük egy búcsút se elképtelni, mert orrba-szájba nyomták a zenéket, reggeltől estig, megalapozva a hangulatot az esti búcsúi bálra. Mi ebből korunknál fogva mindig kimaradtunk, bár mikor kamaszok lettünk mama mindig invitált minket, hogy maradjunk ott estére is... Hiszen akkor már a mi szeptember eleji búcsúnkon nem lehettünk ott az iskola és a kollégium miatt.
Igaz nem is vágytunk utána.
A prágai búcsút mindig az zárta le, hogy az összepiszkolt legszebb ünnepi ruhánkba hullafáradtan bedőltünk a trabantba, miközben szorongattuk a vásárfiát (vagy annak maradékát), illetve a kóstolót betettük a kocsi hátuljába, hogy a Horváth papát lehessen kínálni valamivel, esetleg mamáék küldtek még egy üveg bort a násznak, persze saját termésből. Abból a guggolós fajtából, ami leginkább arra jó, hogy erős macskajajt idézzünk elő.
A prágai búcsú, amilyen nyáriasan indult, mindig olyan őszesen ért véget: amikor hazaértünk szomorúan megállapítottuk, hogy a gólyák már nincsenek a faluban, és hogy másnap mehetünk az évnyitó próbájára az iskolába, vagy éppen a gyakszi-kertbe még egy utolsó kapálásra, esetleg Ajkára utazhatunk beszerezni az iskolakezdés kellékeit.
Milyen boldog békeidők voltak...
