Emlékek bálja

Tegnap a meccs nézésekor merült fel bennünk Zoltival, hogy el kellene menni Argentínába. Micsoda tágas ország, pampák, nagyvárosok, hegyek, folyók és óceán. Mi kell még???

Annak idején, amikor még az egyetemen a koleszban laktunk, Ildik két idegen srácot hozott fel a szobába, ez szokatlan volt, márhogy számára is idegenekkel jelent meg az ajtóban.

Ez a két fiú, származásukat nézve részben magyarok, részben olaszok, meg franciák voltak, meg Isten tudja milyen vér csörgedezett az ereikben, de ennek a multikulti családi háttérnek hatására legalább 3 nyelvet beszéltek anyanyelvi szinten, plusz amit még az iskolában tanultak. Állampolgárságra nézve meg argentínok voltak.
És buszmenetrendet kerestek a netem, a hétvégén (aznap csütörtök volt) ugyanis Prágába akartak menni. Amikor megtudtuk az uticéljukat, én egyből hátra is hőköltem:
- Mi? Most? Vagyik holnap akartok menni Prágába? De az tök messze van!

Ők meg, a Szabad Pampák Fiai felnéztek rám és mosolyogtak:
- Hiszen csak 8 óra busszal, múlt hétvégén Rómába ugrottunk le két napra...

Az én földrajzos agyamnak, és magyar hozzáállásomnak ez volt a kegyelemdöfés! Látták elképedt ábrázatomat, így megnyugatásként hozzátették, hogy otthon Argentínában, ha van szabad hétvégéjük, akkor leautókáznak hétvégére az óceánhoz, ami kb 1000 km, de négyen felváltva 8 óra alatt levezetik..

Itt esett le, és értettem meg a mentális térkép fogalmát igazán - ezek a srácok soha nem voltak beszorítva egy akkora országba, amelynek kiterjedése párszáz km bármilyen irányban, és amelynek határvonalát olyan sokáig csak hosszadalmas procedúrák között lehetett átlépni. Ami számomra egy hosszabb előkészületet igénylő utazás volt, számukra csak egy kirándulás.

Azóta úgy gondolok rájuk, mint akik az én fejembe levő térképeket, távolságokat, értékeket és arányokat átírták.

Ennek különösen örülök, mert így az a légvonalban 500 km ,ami a Fatornyos Falumtól elválaszt, nem két határral és országgal van arrébb, hanem csak annyi, mint Szentgotthárd Tiszabecs.

Máris közelebb érzem magam.

Ezt már régen fel akartam tenni, még amikor a hímzett falvédőről írtam, jópár hónappal ezelőtt! Aztán most jutottam el odáig, hogy régi képeket digitalizálok, úgyhogy íme:

Ebben aztán minden van, ami igazán gyerekkoridéző:

1. A sokat emlegetett hímzett falvédő
2. A máig a konyhában funkcionáló rádió
3. Műanyag pohárba vetett bab környezetvédelem órára
4. Vukos tányér és törpéspoharak kólával :)
5. Új Ember falinaptár Mária zarándokhelyek képeivel
6. Imádott piros-fehér pulóverem apró virágmintával
7. A legszebb szülinapi torta, két emeletes marcipánnal, természetesen anyu csinálta
(hol volt még a Helly Kitty-s marcipán torta még ilyenkor???)
8. Mi hárman a Papával

Én még babakocsiban feküdtem, amikor már fényképek bizonyítják, hogy Pati meg volt veszve a labdákért, később szintén fotók őrzik, hogy házépítés maradék anyagai között rohanunk a labda után. Gebi ekkor még inkább csak totyogott. Aztán újabb évek, újabb képek: a mama és anyu otthonkában áll be focizni az első udvar hátsó részén. Istenes papa meg figyel a hordozható székéről.

Valahonnan innen indult, meg hogy az iskola melletti betonospályás nemcsak a tesiórákon, hanem estefelé is mindig rúgtuk a bőrt, már ha lehetett. Aki ismeri a helyet, jól tudja, hogy a magas drótkerítés ellenére játszi könnyedséggel lehetett átrúgni a lasztit a telek végén lakó szomszédokhoz. Anyu meglátása szerint nem is lehet akkorát rúgni, ez mégis elég gyakran sikerült. Többek között nekem is (ezt anyu aztán végképp nem értette).

Ilyenkor aztán, főleg ha a labda dél felé repült, ment a rohanás az idővel és Nindzsa nénivel szemben, aki alsó szomszédként feljogosulva és kötelezve érezte magát, hogy minden háza udvarára, vagy háza elé pattanó labdát megszerezzen és használhatatlanná tegyen. Úgy hírlett, hogy a hátsó kamrája tele volt focilabdákkal, persze mind vasvillával átszúrva.
Amikor egyszer mi rúgtuk át a saját labdánkat a védőhálón anyu elment hamut szórva, kanosszajárni a nénihez, és 20 tojásért vissza is szerezte az elkobzott lasztit, amit mi soha többet nem vihettünk ki a betonosra. Egyszer, úgy hírlett L. Lali egy kosár almáért is szerzett labdát, de ez nem bizonyított eset, különben is azt is mondták, hogy az alma fele rohadt volt, így a néni még jól meg is kergette a srácot. És ugyan ki adna labdát egy ilyen gazfickónak!!!!

Az első emlék a pályáról: egyszer kaptam egy orbitális gyomorszájba rúgást Ivántól, aki elé mindig beálltam, hiába húzta jobbra-balra a labdát, lövésre készülve - arra emlékszem, hogy azt hittem meghalok, mert levegőt nem kaptam fél percig, plusz bőgtem is - mert meg kell mondjam 7 évesen kikapni egy fiatalember gyilkos kapurarugását, nem volt valami felemelő.
Igen, tudom Pati - ez az én hibám volt, minek álltam elé.

Ahogy mondtam, volt foci az iskolaidőben is, persze nem minden tanár engedett minket szabadságra, volt amikor nem csak labdarúgásból állt a világ:

Ez a történet egy tesióra keretén belül esett meg: az én osztályomban fölényben voltak a fiúk, a maradék néhány (azaz folyamatosan csökkenő számú) lány állandóan néhány+1 klikkbe volt oszolva Éppen egy olyan pillanatban, amikor én a Diával nem világlegjobb-barátnője viszonyban voltam, hanem esküdt ellenségek voltunk, akkor ő gondosan elhelyezte a labdát a lába előtt, hogy felkészüljön annak elrúgására.  Én gyorsan odaugrottam és egy laza mozdulattal elszereztem előle, ő meg kővé meredve nem vágta, hogy mi történik. A fiúk nevettek Gyenes tanárúrra együtt.
Innen jut eszembe, nem voltam egy túl gólgazdag játékos, így amikor mégis sikerült a kapuba találnom, akkor leírhatatlan öröm lett úrrá rajtam. Ilyenkor még a Gyenes tanárúr is megtapsolt, amire kifejezetten büszke voltam. Ez a szigoráról híres nevelő külön megérne egy posztot, de ehhez Patit is meg kell kérdezzem, mert neki nagyon sok emléke lehet róla.

Az esti focizások természetesen sokkal inkább a saját szájízünk szerint zajlottak, a játékteret egyetlen felkiáltással kiszélesítettük: Háló-betonszél!!!
Így a játék menetét megtörő bedobásokat egyik oldalon teljesen kiiktattuk, továbbá a háló bevetésével különböző trükköket lehetett csinálni, persze csak ha a háló melletti gazban nem akadt el a labda. Ha kevesen voltunk, akkor csak egy kapura játszottunk, egyérintőztünk vagy általunk kitalált szabályokat hoztunk, jellemzően olyan bűntetésekkel, amiket most Maradona alkalmaz az argentínok csapat trenírozásánál. Ahogy egyre többen lettünk a pályán, úgy foglaltuk el az egész (egyébként kézilabdapálya-méretű) játékteret. Volt azonban egy olyan létszám (12-14 fő), amikor már a fenn lévő játékosok nagy részének unalmassá vált a meccs, hiszen kevés lehetőség volt a zsúfolt pályán a megmozdulásra - ilyenkor én általában letettem a lantot, mert nagyon utáltam téblábolni a téren.

Anyu mindig ragaszkodott hozzá - tradicionális okokból - hogy az esti Úrangyalára  / nyolcórás harangszóra legyünk otthon, de mivel egy idő után gyakran csak ez idő körül értünk ki, ettől eltekintettünk, és addig játszottunk, amíg a világosság engedte, ezt szintén nem értették otthon, hogy hogy tudunk vaksötétben is játszani.

Volt a focizásnak egy másik típusa is, amelyet jellemzően az utcában végeztünk, Margit néni háza előtt hatalmas zöld rész van, ahol - ahogy már említettem -jókat játszottunk, néha a két szilvafát használva kapunak - ebből lett is néhány ablakbetörés meg beüvegezés.
Ha nem volt más tennivaló otthon, gyakran csak egy negyedórára kiugrottunk a ház előtt az utca aszfaltjára egy tengo, vagy egyérintő erejéig. Aki esetleg nem tudná miről is van szó, vagy csak fel akarja frissíteni az emlékeit, látogasson el ide
http://labdabiztos.blog.hu/2009/11/17/focipotlekok_1_resz_szabadteri_jatekok

Persze itt a történetnek nincsen vége, mert ehhez szervesen kapcsolódott a foci nézése előbb a tévében aztán a stadionban, de erről majd kicsit később.

Amikor mentünk Lajos bácsihoz, és csengő híján a kapu kilincsével zörögtünk az ajtónyitásra várva mindig figyelmesen nézegettem a kémlelőablakocska üvegére ragasztott feliratot:

IN MEMORIAM

Felette egy cinkékkel teli fa képe (UNICEF felirattal), alatta két rőzsét gyűjtő nő és egy kutya rajza. Egyszer megkérdeztem Lajos bácsit, miért írta ki, hogy in memoriam, azt mondta, hogy akárhányszor hazajön, mindig az anyukája emléke fogadja őt ebben a házban.
Azóta ha megyek az üres házba, egészen pontosan a kertbe - Lajos bácsi és Kati néni emléke fogad.

Mostantól ha hazajövök a szülői házba, már nem csak élő emberek jelenléte, hanem nagyapám emléke is fogad.

Az ő emlékére álljon itt ez a kép még leventekorából

H. István
1912. augusztus 11 - 2010. május 5.

Valamelyik nap Ruile néni felhívta a figyelmem arra, hogy ne hagyjam nyitva a belső udvarra vezető ajtót, mert az ott költő feketerigópár három, még repképtelen fiókája kiröppent a fészekből és bátran beugráltak a földszinti előtérbe. Ruile néni nagyon tudatos macskatulajdonos, ezért inkább kitette a madarakat, és az ajtót bezárta (ki is írta, hogy vigyázzunk rájuk) nehogy a macskája ne kérjen aznap macskaeledelt.

Akárhányszor arra jártam, mindig kinéztem a csukott ajtó üvegén át a kövezetre, a madárkák ott figyeltek, tátották a sárga csőrüket. (Innen jut eszembe a kakukk-fiókának sokkal nagyobb és sárgább a csőre kitátva, mint az édesgyerekeknek, így a szülők (haha a tojó meg a párja) abba teszi az ennivalót. Így hatalmasodik el a kakukkfióka a fészekben.)

Tegnap előtt a nagy munka közben tompa koppanás üti meg a fülem - a tőlem fél méterre lévő ablakba repült a próbálkozó rigófióka. Nagyon meglepődtem, kicsit bamba volt a landolástól pár percig aztán mindenképpen be akart jönni.  Perceken keresztül próbálkozott, hogy beugorjon, de gondolom még nem látott üveget, így nem sikerült. Merészen gondoltam egyet, kinyitottam az ablakot, ám akkor egy gyors ugrással levitorlázott a szemközti ház kapujába, és beugrált a kerítés alatt.
Este meséltem Zoltinak, nagyon lelkendezve, ő azonban kijelentette, hogy a rigók olyanok mint a galambok. Amivel sehogy sem tudok egyetérteni.

Számomra a feketerigó mindig a nagyravágyás állata: gyerekkoromban a legkedvesebb diafilmem Lázár Ervin meséje volt a Nagyravágyó feketerigóról, aki zöldre, fekete-fehérre, sárgára festette magát, csakhogy a kisfiú a barátja lehessen.
Persze először uborkamadár lett belőle, aztán rövidlábú gólya, végül meg füttytelen sárgarigó. És amikor megtudta, hogy a kisfiú a feketerigót várja már fél éve, hogy a barátja lehessen, a rigó sírásra fakadt, és könnyei lemosták a színeket róla. A kisfiú pedig a fejét csóválta, hogy már régóta barátok lehetnének, ha a madár nem pingálja ki magát.

Ez a mese sokáig elkísért, sokszor eszembe jutott a kisfiú elutasító mondata:  "Ne haragudj, én nem ilyen madárra gondoltam.", mikor az egyetem koleszában az udvaron átvágva a tuják alól előugráltak a rigók.

Itt is mindig figyelem őket a parkban a patak mentén, a Fűszerkertben, vagy ahogy a szemközti ház vadszőlőjét szüretelik hangoskodva, esetleg mindenképpen meg akarnak engem látogatni, csak nem ismerik az üveg tulajdonságiat.