Valamelyik nap Ruile néni felhívta a figyelmem arra, hogy ne hagyjam nyitva a belső udvarra vezető ajtót, mert az ott költő feketerigópár három, még repképtelen fiókája kiröppent a fészekből és bátran beugráltak a földszinti előtérbe. Ruile néni nagyon tudatos macskatulajdonos, ezért inkább kitette a madarakat, és az ajtót bezárta (ki is írta, hogy vigyázzunk rájuk) nehogy a macskája ne kérjen aznap macskaeledelt.
Akárhányszor arra jártam, mindig kinéztem a csukott ajtó üvegén át a kövezetre, a madárkák ott figyeltek, tátották a sárga csőrüket. (Innen jut eszembe a kakukk-fiókának sokkal nagyobb és sárgább a csőre kitátva, mint az édesgyerekeknek, így a szülők (haha a tojó meg a párja) abba teszi az ennivalót. Így hatalmasodik el a kakukkfióka a fészekben.)
Tegnap előtt a nagy munka közben tompa koppanás üti meg a fülem - a tőlem fél méterre lévő ablakba repült a próbálkozó rigófióka. Nagyon meglepődtem, kicsit bamba volt a landolástól pár percig aztán mindenképpen be akart jönni. Perceken keresztül próbálkozott, hogy beugorjon, de gondolom még nem látott üveget, így nem sikerült. Merészen gondoltam egyet, kinyitottam az ablakot, ám akkor egy gyors ugrással levitorlázott a szemközti ház kapujába, és beugrált a kerítés alatt.
Este meséltem Zoltinak, nagyon lelkendezve, ő azonban kijelentette, hogy a rigók olyanok mint a galambok. Amivel sehogy sem tudok egyetérteni.
Számomra a feketerigó mindig a nagyravágyás állata: gyerekkoromban a legkedvesebb diafilmem Lázár Ervin meséje volt a Nagyravágyó feketerigóról, aki zöldre, fekete-fehérre, sárgára festette magát, csakhogy a kisfiú a barátja lehessen.
Persze először uborkamadár lett belőle, aztán rövidlábú gólya, végül meg füttytelen sárgarigó. És amikor megtudta, hogy a kisfiú a feketerigót várja már fél éve, hogy a barátja lehessen, a rigó sírásra fakadt, és könnyei lemosták a színeket róla. A kisfiú pedig a fejét csóválta, hogy már régóta barátok lehetnének, ha a madár nem pingálja ki magát.
Ez a mese sokáig elkísért, sokszor eszembe jutott a kisfiú elutasító mondata: "Ne haragudj, én nem ilyen madárra gondoltam.", mikor az egyetem koleszában az udvaron átvágva a tuják alól előugráltak a rigók.
Itt is mindig figyelem őket a parkban a patak mentén, a Fűszerkertben, vagy ahogy a szemközti ház vadszőlőjét szüretelik hangoskodva, esetleg mindenképpen meg akarnak engem látogatni, csak nem ismerik az üveg tulajdonságiat.
