Hétvégén még a négy közé jutásért harcoltak a focisták Dél-Afrikában. Elég félelmetes volt, amikor a németek első góljánál a mögöttem ülő kétszáz szurkoló egyszerre üvöltött a fülembe artikulálatlanul. Nórával együtt összerezzentünk a hangorkánra.
A 4:0-ás győzelem nyomán a helyiek megvadultak, beleugráltak a főutca szökőkútjába, a hatalmas nemzeti trikolorjukat a kút tetején hadakozó Herkulesre biggyesztették. Lengették a zászlóikat, dudáltak, tülköltek, vuvuzeláztak és ittak mint a kefekötő (ez utóbbit nemzettől függetlenül). Vagyis volt öröm, na, valljuk be.
A kérdés csak az, ha a fritzek megnyerik a döndőt is mi lesz itt?
De ha már foci, akkor még egy-két emlék focinézésről:
Ami első emlék: Maradona elbaltázza a döntőben a tizenegyest - állítólag belevillant a szemébe a fotósok vakuja (na persze)
1994 - helyszín USA: nem értettem, hogy a bevezető videóban, amikor a helyszínek neve jött egymás után, miért jön gyorsan egyből New Jersey New York után :)
Továbbá volt egy meccs, ahol az egyik játékos egy támadáskor olyan őrült sebességgel vágódott a kapunak, hogy széttörte annak a hálót hátrafelé tartó elemét. A bíró utasítására ekkor a stadion munkatársai berohantak a pályára, kiemelték az EGÉSZ KAPUT és befutottak vele egy technikai bejáraton. Közben egy másik adag emberke megjelent a stadionban, egy új kaput téve a régi helyébe! Én ilyent azóta sem láttam!!!!
Ebben az évben anyu is megnézte a döntőt, de csak azért, mert azt a Puhl Sándor vezette. Anyu igazi mezei focinéző, ráadásul még nő is: emlékszem nagyon szenvedett a meccs alatt - arról nem is beszélve, hogy végül 11-esekkel dőlt el a kupa sorsa.
1998-ban nagyon a franciáknak drukkoltam, igaz a házigazda jogán abszolút ők voltak a favoritok. Különbenis kifejezetten utáltam a brazil válogatottat, főként a nagyfogú, hülyehajú Ronaldót, aki a döntőt még egy megmozdulás erejéig sem villantotta meg híres labdarúgó tudományát. Még egy kép ugrik be - a döntő után az ünneplő tömeg az Eiffel-torony előtt (amit én kiskoromban Einstein-toronynak gondoltam :) )
2002 - Ami először jut eszembe erről a viadalról, az Dél-Korea menetelése mindenféle bírói segedelemmel. Egyszerűen imádtam Hakan Sükürt, aki pikk-pakk bealázta az ünneplő házigazdákat a bronzmeccsen. Ebben az évben a törököket szerettem, nagyon szerethető csapat volt. A döntőn sajnáltam a német csapatot, amely Ballack nélkül egy fejetlen embercsoport képét mutatta. Nem is csodálom, hogy lealázták őket a brazilok, Ronaldo kitett magáért... Emlékszem, hogy ezt a végső meccset a kopasz Kolina vezette.
2006 - egy momentum maradt meg igazán, Zidane lefejeli a beszólogató olaszt, egyrészt méltatlan volt ez a tett a világklasszishoz, másrészt meg a köcsög talján volt a kezdeményező fél, mégha csak verbálisan is. Vagyis Materazzit is le lehetett volna küldeni egy piroslappal. A végén nagyon örültem, hogy a harmadik helyet megszerezték a németek, házigazdaként ennyi kijárt nekik! Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen közelről fogok megismerkedni a német szurkolói kultúrával, ha az itteniek képesek egy győztes negyeddöntő után a feljebb említett örömmámorra, mire lehettek képesek, amikor rendezőként megcsípték a harmadik helyet...
