Emlékek bálja

Elmentem a nyelviskolába, hogy felmérjék a szintemet.
Voila, bekerültem a B2-es csoportba...

A B1-esbe is mehettem volna, de a tanár azt mondta, hogy mivel az adja meg az állampolgári kérelemhez szükséges szintet, nem ajánlja. Inkább menjek egy szinttel feljebb és ott csak olyanok lesznek, akikkel szivesebben ülök az iskolapadba (sic!).
Heti háromszor 3 óra. Na felköthetem a gatyám. Csak egy évet bírtam ki iskola nélkül:)

Ma van az országos cimborám születésnapja. Neki álljon itt a Koncz Zsuzsa száma, amit annyit énekeltünk:

A csillag fényét a naptól kapja,
A föld virágot ad a rétnek,
A virág mézét a méhecske kapja,
De mit adhatok én néked?

A folyó vizét a forrástól kapja,
A fiú anyjától az életet,
Az éj az égtől a csillagot kapja,
De mit adhatok én néked?

Arra gondolok, néked mit adhatok,
Minek örülnél, és örökké magadnál tarthatod.
Itt a két kezem, ez van nekem,
Tudod jól, ezt adom - ez mindenem.

Ezt a másodikat a másik cimborámnak ajánlom, mert neki meg nevenapja volt nemrég.

Vai cercando qua, vai cercando là,
ma quando la morte tri coglierà
che ti resterà delle tue voglie?
Vanità di vanità.

Sei felice, sei, dei pensieri tuoi,
godendo solo d'argento e d'oro,
alla fine che ti resterà?
Vanità di vanità.

Vai cercando qua, vai cercando là,
seguendo sempre felicità,
sano, allegro e senza affanni...
Vanità di vanità.

Se ora guardi allo specchio il tuo volto sereno
non immagini certo quel che un giorno sarà della tua vanità.

Tutto vanità, solo vanità,
vivete con gioia e semplicità,
state buoni se potete...
tutto il resto è vanità.

Tutto vanità, solo vanità,
lodate il Signore con umiltà,
a lui date tutto l'amore,
nulla più vi mancherà.

És erről az jut eszembe, hogy milyen jókat szoktunk gimiskorunkban együtt énekelni! Boldog békeidők!

Akárhányszor hazai újságot veszek a kezembe, mindig elszorul a szívem.
Szinte hihetetlen, mi folyik odahaza. Nem is tudom, hogy meddig bírjuk ez még mi, magyarok?
A politikai, gazdasági, szociális válság megtetézve ezzel az agymosással, erkölcsi nihilizmussal, komolyan sírni tudnék.

Ott lakott velünk majdnem szemben, mindig görbén járt, botozott, de ha hosszabb útra indult, akkor nekitámaszkodott a biciklijének, hónaalá kapta a nyerget, hogy stabilan sétálhasson.
A nagymamám barátnője volt, annak haláláig, amikor anyukám odaházasodott az utcába, vele is nagyon jó barátságba kerül. Nagyon tapasztalt öregasszony volt, minden praktikát ismert a konyhában, a veteményesben, a jószágok között. Szeretett kézimunkázni, varrogatta a mi elrongyolódott ruháinkat is, ha nem tett-vett, akkor az utcára néző ablakban ücsörgött. Rejtvényt fejtett, olvasott (ezeréves nőklapjákat) vagy imádkozott. (Felnőttként is csodáltam, hogy az esti Úrangyalát pontosan annyi idő alatt tudta elmondani, amíg a nagyharang szólt, ahogy váltott a nagy a kisharangra, úgy tért át ő is a halottakért elmondott imákra.)  Akármit is csinált, folyton énekelt, legtöbbször ájtatos templomi énekeket, népdalokat, sőt egyszer mikor megkérdeztem, hogy van-e olyan, amiről ő nem tud énekeln. Azt mondta, hogy nincs és hogy ezt bebizonyítsa, megénekelte azt a nénit, aki elbiciklizett épp az utcán.

Gyakran jött hozzánk, varrogatott, hajtogatta a ruhákat, vigyázott ránk, és okított, mikor kicsik voltunk, aztán mikor nagyobbak lettünk akkor mindig kiadta a munkákat. Megtanított szépen hajtogatni, varrni, sőt a horgolás alapját is megtanultam tőle. Segített tyúkot kopasztani, mindig tudta, hogy ha kódisak a kislibák, milyen gyógyteákkal itassuk őket.
Mindig dorgált, hogy bezzeg az a kislány, aki a nemtudommilyen barátnője lánya (akit látásból ismertem is), milyen ügyes, hogy milyen takaros, házias, én meg nem tudok semmit sem! Ej de fájt a szívem ilyenkor.

Aztán mi is jártunk hozzá, vittünk egy kis vacsorát ("Jaj, ez az Iboly megint mit küldött, nem kellett volna!"), megnéztük, megvan-e, egyszer a Gabi meg is mentette, mert ő fedezte fel, hogy egy késő őszi este elesett a kertben és lábát törte. De ez egy külön történet.
Ha az ablakban kukucskált mindig odamentünk hozzá pár szóra.
Szerette, ha a háza előtt a nagy fűben bukfencezünk és játszunk. Azt nem szerette, ha focizunk, mert kétszer is sikerült kirúgni az ablakát. De nem volt mit tenni, az a két szilvafa, amely olyan aprót, de isteni finomat termett, pont kapufányi távolságra volt egymástól. Csak épp rossz helyen.

Amikor 12 éve elkerültem a gimnáziumban, utolsó este sétáltam haza, akkor is az ablaknál üldögélt, odarobogtam, mondta, hogy én ezekután örökre így maradok meg az emlékezetében, ahogy ciklámen színű pólóban rohanok haza. Azután akárhányszor találkoztunk, mindig megemlegette azt az estét.

Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet volt a házában, először csak telente költözött  városba a rokonaihoz, aztán már csak nyaranta volt otthon. Végül csak ünnepek környékén, végül egy-egy napra.

Két éve igen rosszul lett, túl volt ekkor már a nyolcvanon is. Kórházba került, a tesómmal meglátogattam. Mondta, hogy mostantól ezt a képet őrzi rólam, ahogy ilyen csinosan meglátogattam őt, hiába mondtuk neki, hogy jön még haza, neki lett igaza.
Egy hét múlva meghalt.

A temetésen beszélgettem a testvérével, mondta, hogy nagyon örül, hogy meg tudtuk őt még idejében látogatni, annyit emlegett minket, hogy mikor megyünk már el hozzá.
Azt is elmondták, hogy folyton dorgálta őt meg a lányait, mikor velük lakott, hogy milyen ügyetlenek, rendetlenek, bezzeg én, én milyen takaros, házias, szorgalmas és jólelkű vagyok. Olyan aki a jég hátán is megél. Ekkor kezdtem el igazán bőgni.

Hiába próbálkozom, nem tudok kiemelni egy olyan emléket sem a gimnázium hat évéből, amely kimagasodna az emlékek halmazából... Lehetne az osztályfőnöki intőm beszerzésének története is. Akár. Vagy más. Akár.

Mindenesere, álljon itt az az ominózus intő:

Úgy történt, hogy kirándulni mentünk a Pilisbe (meg is néztem a GoogleEarth-ön a helyet) egészen pontosan Nagykovácsitól északra vettük az irányt. Majdnem az egész osztály és az osztályfőnök. Harmincakárhány lányra egy nő. Szép arány, így visszagondolva.

Alig voltunk félúton, mikor Erika rosszul lett, hányingere volt, émelygett. Néhányan elmaradtunk, ez akkor nem tűnt fel, mikor percekkel később észheztértünk, nem láttuk a csoportot, elindultunk amerre menni véltük a többieket. Loholtunk pár percet, eredmény semmi: A francba, biztos a másik úton mentek!

Loholás vissza a kereszteződésig, torkaszakadtából kiabálás, elindulás az úton (később kiderült a helyesen) de audio-vizuális jeladás semmi. Magyarán nem láttuk őket, nem hallottuk őket. Ismét visszabaktattunk a kereszteződéshez, gondolva, valaki csak visszajön értünk. Húsz percig semmi. Mi meg persze paráztunk, hogy akkor most mi legyen? Menjünk vissza Nagykovácsiba, Budapestre vagy hova?
Közben két kerékpáros is arra tekert, megkértük őket, ha látnának egy csoportot, mondják meg nekik, hogy elvesztünk (sic!) és elindultunk a legközelebbi faluba. Persze én mondtam merre menjünk, rémlett, hogy a térképen, amit futólag megnéztem az OF-nál, a közelben van Pilisszentiván.
Szóval bebattyogtunk, előkerestük filléreinket a zsebeinkből - én általában soha nem vittem pénzt az ilyen kirándulásokra. Fel sem merült bennem, hogy akár szükségem is lehetne rá, mert mondjuk elvesznénk.

Lecsápoltunk egy sárgabuszt, berobogtunk Pestre és bevágtáztunk a Koliba, azonnal Anna n. elé járultunk, hogy valamelyest lejelentkezzünk, enyhítve a nagyon zordnak ígérkező következményeket.
Persze a jómadarak voltak benne a csapatba, mind koleszos... Utánunk két órával megérkezett az osztály a tajtékzó OF-vel meg a többiekkel.

Olyan hangulat volt, hogy a mai napig nem tudom leírni, csak az akkor elhangzó és az állítólag korábban elhangzott mondatok tudnák rekonstruálni a helyzet menthetetlenségét.
Egyrész teljes mértékben a mi felelőtlenségünket hangoztatták, hogy szórakozásból történt az egész. Ráadásul az OF habzó arccal elénk tolta a fénymásolt térképet, amelyet magával vitt, (és amelyre emlékeztem) hogy ugyan milyen úton mentünk mi tovább először, amikor nem tudtuk merre induljunk. Mutassuk meg. Persze ott volt, jelölve volt, egy erdészeti úton (térképen szaggatott vonallal jelölve) rohantunk percekig a nem arra menetelő csoport után. Persze ezt azért nem lehetett olyan simán kivenni egy fénymásolt térképlapról... (Álljon itt, hogy később megnéztem az eredeti térképen is, az út jelölve volt. Pont.)
Amikor mondtam, hogy kérem, mi ezen mentünk olyan leordítás volt a válasz, hogy beleremegett a fülcimpám. Hogy én ne hazudjak!!!!!!!

Az osztálytársak is különböző módon álltak az eseményekhez, akadt aki később azt állította, hogy mintha hallotta volna a kiabálást. (Tegyük hozzá, neki épp be volt gyulladva a füle és egy fülpánt melegítette.) Volt aki úgy alakoskodott az OF előtt, hogy mi biztos direkt maradtunk le (mást úgysem lehet tőlünk elvárni). Ezzel csak rosszabbították a helyzetünket.

Az osztályfőnök felelőségét, hogy segítő nélkül pusztán egyetlen fénymásolt térképpel vitt el minket és hogy mikor észrevette, hogy nem teljes a létszám, nem küldött vissza embereket értünk, ezt senki sem firtatta. Csak néhány szülő hördült fel a szülői értekezleten, köztük az enyém is, hogy ezt is figyelembe kellene venni.

Azóta is nagyon büszke vagyok az egyetlen intőmre, valahol megvan még az ellenőrző is.
Körülbelül 10 éve történhetett. Ilyen esetek már nincsenek a mobiltelefonok korában.
 

Ha én anya leszek, akkor a gyerekemet csakis térképpel engedem el kirándulni. Az biztos.
És biztos, hogy nem fénymásolt lesz...