Emlékek bálja

Tímeának babája nyáron fogant, ám hét férfi szabta meg a vérvonalt:

Legelőször jött egy középkorú jöttment, szerb, „tudni kicsit magyarul”.

Mutatta Engenből fényes kvarcórája, „én csak ott tegnap börtön szabadult”.

Mért, hova viszel engemet? Mért a kút mögé engemet?

Csak ő volt az első Tímeának kellő férfi, aki jött s ment,

Még néha benézett kicsi kislány végett vagy Belgrádból üzent.

Tímeának babája nyáron fogant, ám hét férfi szabta meg a vérvonalt,

Másodjára német volt, aki benézett, „Können Sie bitte mich ein Puszika?”

Övé lenni autó, övé lenni minden, plussz még az övé lenni Tímea.

„Igen, hát ez a demokrácia, te majd jönni velem el oda!”

Azután egy János, sármos vásáros, vattacukor és gyöngy,

Jött a nyári úton, „De szép vagy te húgom, hajts fel a szoknyád és csönd!”

Tímea a kútba néz, „Nő lettem, nő! Most talán rám visszanéz a Teremtő!”

És jött negyediknek kettő, akik ikrek, így kettő közül egyik ötödik.

Szovátáról jöttek, erdélyinek tűntek és utána azt mondták, hogy köszönik,

a pénzt és a kicsi reggelit, és lyányt ahogy lefeküdött őnekik.

És mentek az ikrek, magas póznát vittek, oda hol a pénz áll,

Mentek a vásárba, világ csodájára hosszi magas kalapokban.

Azon a nyáron Tímea határozott: „ Nő leszek mint kút vizén a csillagok!”

Hatodik egy Horváth nevű magyar ember, leragadt zöldhatáron a busza,

Tímea bár tudta, hogy horvát ember csempész, mégis megnyílt neki a blúza.

Ámult a Horváth, hogy mi van ott, az égbe rakéta jaj hasított!

Határőrök lőttek égbe riasztójelt, sírtak, menekültek.

Perzsák és a kurdok, csúsztak-másztak bokrok ájuldott védelmében.

Tímeának babája hát így fogant, ki tudja, ki szabta meg a vérvonalt?

És jött hetediknek buszról szökött herceg, perzsa a zöldhatáron menekült.

Alig ment el Horváth Tímea kebléről, a perzsa odajött és lefeküdt.

„Én lenni neked szerelem, jöjj a világba énvelem!

Vagyok neked perzsa, legyél nekem bármi!”

Ő a hetedik volt. Gyere hetediknek, te valahonnan jöttment,

Zárdjad le a, zárdjad le a névsort.

Ámultak a világ népei, hogy lehet ez, hét apa egyszerre? Ecsédi oda is sziszegte Tímeának a  Kán mellén hogy,

- Ezért a nyilatkozatért még számolunk! Arra nem gondolsz, hogy milyen fényt vetsz a szülőhazádra? Azt hiszik, hogy itt minden lány ilyen!

De Tímea visszasziszegte, hogy

-         Én szabad vagyok és engem csak az érdekel, hogy  a gyerekemnek egy apát szerezzek, agy bárkit! Beeee…

Ám ekkor egy másik irányból kiabálás hallatszott a népek piacán, Ecsédi odakapta a fejét. Termetes csauszok lökdösték ott széjjel a sokaságot dárdanyelekkel, hogy

-         Utat az állomásparancsnok úrnak, utat kutyák, utat!

És Ecsédi egy gyaloghintót látott elúszni lassan a fejek fölött, belőle aranypénzt szór egy gyémántgyűrűs kéz a tömegbe. És Ecsédi felismerte a selyemruhás pirosöves nagyurat.

-         Vizi! – kiáltotta - Vizi Miklós, végre, végre! És leugrott a lóról, Tímea utána és a testek között verekedték előre magukat, de a csauszok visszalökték Ecsédit.

-         Miklós, én vagyok az, Ecsédi.

Az állomásparancsnok unottan fordította arra fényes tányérarcát.

-         Nézz rám, Miklós! Naaa, Ecsédi, negyven évig jóban-rosszban együtt! – Az állomásparancsnok petyhüdten hunyorgott, majd ásított. Szuper White fogkrémet használt.

-         Ecsédi, Ecsédi – morogta, de nem emlékezett.

-         Hát nem emlékszel Miklós, Ecsédi, naaa Ecsédi! Együtt szenvedtünk az elmúlt rendszer poklában, hát ennyire elvesztetted az identitásodat? - Tímea közbekiabált, hogy

-         Nem akar a gyerekem apja lenni, maga olyan nagy maga erős valaki. Legyen az apa, lehetne éppen maga.

A kövér nagyúr álomittas arcát forgatta:

-         Ecsédi, Ecsédi! – az állomásparancsnok nem emlékezett.

-         Na, Na, együtt voltunk félálomban Kádár apó ölebei, orosz akol, ó melegei gyerekei. Vizi, Ecsédi szól hozzád, helló!

-         Ecsédi, Ecsédi! – az állomásparancsnok nem emlékezett.

A csauszok a piac szemetébe lökték a régi barátot, Ecsédi másodjára ájult el fél óra leforgása alatt. Tímea zokogva borult a testére:

- Bácsi kérem, bácsi kérem, ki lesz a gyerekem apja, ha maga itt meghal nekem? Valaki legyen az apa, lehetne éppen maga.

A gyaloghintó pedig lassú rabszolgáival, mint egy nagy rovar, felkúszott a Nyugati pályaudvar bársonyszőnyeges lépcsőjén. Az őrszemélyzet, kék sisakos rendfenntartók tisztelegtek:

-         How do you do, Mr. Vizi. Nice to see you. Happy to meet you. It’s a nice day, isn’t it, Miklós?

-         How do you do? – szikráztatta meg gyűrűit az állomásparancsnok, miközben párnás kezével elkapott egy legyet. Aztán a gyaloghintó már bent is volt a nemzetközileg őrzött és ellenőrzött fellegvárban.

Itt olyan, de olyan illatfelhő fogadta őket, hogy Coco Chanell, Miss és Mrs Dior, Leurbleux, AquaBrava, Opium, C’est la Vie az XL Loren-től, Paloa Picasso, Rivcoe, satöbbi zárójel bezárva. És cheeseburger, hamburger, bemburger, Burger King és bourbon folyt patakokban, és az oldalfalakon szikrázó filmvetítések folytak, hogy Veszélyes Viszonyok, Csupasz Pisztoly, Farkasokkal táncoló, Twin Peaks satöbbi, zárójel bezárva. És gyönyörű meztelen nők futottak oda a gyaloghintóhoz, lágyan kiemelték és talpára állították az óriás testet. Legyezték. Vizi hunyorgott és nyögött, hogy

- Na hogy állunk a bevagonírozással, lányok?

Az állomásparancsnok kérdésére a legszebbik meztelen nő, egy ilyen nagy combos szőke komoly dudákkal lépett elő. Vizi megcirógatta az arcát ennek a kedvencének, mert láthatólag a kedvence volt neki, ez a kirúzsozott mellű és mondta

-         És mondjad, Marilyn, honey baby, honey-kám?

-         Minden vagon tele, - jelentette Marilyn -  a lakosság kiválaszott példányai a helyükön, csak a kettes vágányon tapasztalható némi nyugatlanság

-         Na lássuk azt a kettes vágányt akkor!. – és az állomásparancsnok puha papucsain csoszogva megindult a kettes vágányon várakozó szerelvény felé, mert a nyugati pályaudvar üvegcsarnokában minden vágányon állt egy szerelvény és az ablakokból emberfejfürtök lógtak ki, hogy

-         Miszter Vizi, Miszter Vizi, mikor indulunk és hová?

Vizi megáldotta a vagonlakókat:

-         Nyugalom emberek, nyugalom magyarok! - mondta sztentori hangon.- Mint tudjátok fiaim, nálunk a történelem, társadalom fejlődése vakvágányra jutott. Kiderült, hogy a sínek nem vezetnek tovább, mi most hátramenetben visszajöttünk. Az új vágányok kiépítése folyamatban, ti vagytok a kiválasztottak, a nyugati pályaudvar népe, akik mindjárt indulnak.

-         Jó, de mikor? - kiáltották a kettes vágány szerelvényéről.

-         Mindjárt, fiaim - mondta az állomásparancsnok, azzal intett Marilynnek és a combos szőke előrelépett, az egyik nyakát, nem, nem a nyakát, az egyik lábát vette a nyakába, na és a másikon, azon pörögni kezdett a meztelen női sorfal mögéugrott, ők is a nyakukba vették az egyik lábukat, de a másikon nem pörögtek, hanem azon ringatóztak és énekeltek.

Mink vagyunk a horda

Mink vagyunk a horda

Száll a puszta porja

bele pata-nyomba

Mink vagyunk a, mink vagyunk az errejáró szemenszedett horda

Mink vagyunk a, mink vagyunk a szélkavarta fajta puszta porja.

Puszta fajta porja, puszta fajta porja, puszta fajta porja

Iga, kaloda, korda, nyűg, istráng, hám, csorda, pányva, béklyó, szolga

Mink vagyunk a, mink vagyunk a belenyomva patanyomba porja

Mink vagyunk a, mink vagyunk a belenyomva patanyomba porja.

Szolga, csorda, horda, szolga, csorda, horda.

Ecsédit lekapta egy tatár a tevéről, maga elé rántotta a nyeregbe és fokhagymaszagú lehelettel borzasztotta. Aztán karikák Ecsédinek, fényes gömbök a szem előtt, köhögés a porfelhőben, aztán csend, ájult, puha némaság, mint a negyvenéves álomba hajdanán.

Amikor Ecsédi ismételten felocsúdott, látta, hogy a tatárok már lemozdonyoztak, egyesek kardjukra dőlve bóbiskolnak, kápát igazítanak, jellegzetes ugató hangjukon jót nevetnek, és az a tatár, aki előtt Ecsédi ült a nyeregben, ez maga a kán volt, kezében egy költő zengő koponyája, néha kortyolt belőle egy kis velőt – és közben kamerába néz, aranyfogsorral nevet és arról nyilatkozik a BBC-nek és egy nyugati újságíróknak, hogy az egész csak ijesztgetés volt, ők jó fiúk. „Ez egy népszokás, folklór-bemutató” és késsel metszett szemével bele is kacsintott egy osztrák kamerába. Még azt is nyilatkozta a tatár kán, hogy

- Mindenki, azt mondja ugye, hogy mi tatárok, így meg úgy, hogy mi bűnösök vagyunk - a tolmács az fordított – na de ez ma már népi játék, miért baj az, hogy mi tatárok  nem ismerjük a keresztény bűntudatot.

És ekkor a Kán háta mögül a ló farától kihajolt egy kicsi szőke fej deréktájon és odasziszegett Ecsédinek, aki ugye a ló nyakán ült, mint zsákmány, hogy

-         Bácsi kérem, bácsi kérem, a nevem Tímea, elrabolt keresztény hajadon vagyok. Kilencedik hónapos terhes, mindenórás!

-         Ááállj – ordította Ecsédi a kamerába, de olyan hangon, hogy a Kán is abbahagyta a nyilatkozatot – Itt kérem, - mondta Ecsédi hibátlan angolsággal hátramutatva -  egy elrabolt leány is van!

Lawrence rúgtatott elő a tevéjével a tömegből, a Kán mellé léptetett és mivel szívből kedvelte az elmaradott népeket és kitűnően ismerte a TV médium természetét hibátlan tatár nyelvjárásban a következőket súgta a Kán szőrős fülébe, hogy 

- Na idefigyelj te Kán, ha most itt az egész világ megtudja, hogy te kislányokat izélgetsz, akkor itt béke-fenntartó-megtorló akció lesz és standepityere! – Ezt is mondta Lawrence, Standepityere. Ami tatárul úgy hangzik, Uhalunga-mame. - Akkor gazdasági szankciókkal sújtja a művelt világ a tatárokat, úgy vigyázz! Ezt a műsort itt most szenátorok is látják, és ha belőled két hét múlva bankigazgató lenne, márpedig az leszel, ha így sikerül szerkezetváltás, akkor majd mit kezdesz ezzel a folttal a múltadban? He? 

A Kán bólintott, hogy értette, a kamerák felé fordult aranyfogsorral mosolyogott aztán maga elé rántotta Tímeát, a mellvértjére emelte őt is meg Ecsédit is, és azt nyilatkozta a művelt világnak, hogy

-         Nem vagyok én komitácsi barbár komunista bitang, sem hegylakó párttitkár, ezt a két foglyot ezennel szabadon bocsátom! Éljen New York, éljen Rockefeller!

Óriási üdvrivalgás tört ki a piacon, a virágárusok virággal, konfettiesővel és egyebekkel dobálták a Kánt. Egy angol tolmácsnő szájon csókolta nyelvesen, lerángatták a lováról és földobálták a levegőbe. És miközben a művelt világ magába fogadta a megtért barbárt, helyette Tímea nyilatkozott az összes tévéállomásnak, szatellitákok keresztül mondta el az ő történetét. Ez a történet, amely körülbelül másfél órán keresztül tartotta izgalomban a világ közvéleményét, így kezdődött.

- Kedves Világ! Benda Tímea vagyok, fogaim épek, és szűz voltam egészen tavalyig. Tanyasi lány vagyok, édesapámmal éltem a délmagyar határvidéken.

-         My God – fordult a kamerák felé Lawrence – mint látják, terhes a picim!

-         Kilenc hónappal ezelőtt, - folytatta megrázó nyilatkozatát Tímea, - édesapám elhalálozott. Ekkor én a holttest mellől felkelve a kúthoz mentem, hogy vizében megnézzem arcomat és megállapítottam, hogy szép vagyok, hölgyeim és uraim. Tanyánk a kereskedelmi utak kereszteződésénél épült a zöldhatáron.

-         Na jó, de ki az apa, godden? – kiáltott fel Lawrence.

És akkor az egész világ felszisszent, emberek hajoltak előre, New Yorkban, Máltán és Grúziában, karosszékeken, zsámolyokon és gyékényeken, afrikai putrikban, karóba húzottak biccentették előre a fejüket, hogy jobban lássák a képernyőt. Egy híresen nyugodt svéd ráordított a feleségére, hogy

- Most ne pofázz! Tímea meg fogja mondani, ki az apa!

És másnap a világlapok így kommentálták az eseményeket!

Ez itt életem egyik fő műve, illetve Cseh Tamásé és Bereményi Gézáé, én mindössze legépeltem... Összesen 534 perc alatt, szóközökkel együtt 46 ezernél is több karaktert. Eredetiben 73 perc és 18 másodperc! Ajánlom öcsémnek!

Cseh Tamás - Bereményi Géza - Nyugati Pályaudvar

Jég alatt télen, halaknak álma

Szétfolyó téboly

Lebegnek némán smaragd vizekben

Jég alatt, s szétfolyt.

Szétfolyik álmuk a nagy vizekben,

ezüstös halaknak álma.

Aludj hát drága, jégpáncélt álmodj,

ezüst halaktól tanulj el álmot!

Nagy vizek mélyén alvó halaktól

tanuld a nagy álmokat!

Vontatott élet, vontatott álom, szétterül fázva.

Jég a fedője szemhéj a szemre színezüst zárja.

Tanuld el, drága, halaknak álmát

A vontatott hófehér tébolyt.

Jég alatt télen zöldes vizekben

Halak lebegnek szenderegnek és az ő álmuk

álmaidban hangtalan szertefolyik.

Hangtalan élet, hangtalan álmok,

Jég alatt vízben, kopoltyú tátog.

Jég alatt télen halaknak álma

úszik a szembe, mikor lezárva.

Álmodd hát drága, halaknak álmát

a vontatott hófehér álmot, semmi sem mozdul.

Kopoltyú tátog, elszenderednek mind az álmok,

engedd magadba halaknak álmát, vontatott nagy álmokat.

Kezdjem, na jó én elkezdem. Kezdd el…

Na és akkor úgy, ahogy szoktam, hogy hol volt, hol nem volt…

Tényleg már megint ezt akarod?

Na jó… jó…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy, vagy kétszer volt, vagy az is lehet, hogy háromszor, mert semmit se tudni, de semmit. Egyszer volt, kétszer, háromszor, vagy soha, de soha nem volt, soha egy nagy birodalom és annak a népe. És arra a népre valaki álmot bocsátott, hogy kicsoda micsoda bocsátotta azt az álmot arra a népre, az el van felejtve. És a nép hosszú-hosszú negyvenéves álomba merült, nagy őrjöngés volt az egész univerzumban. Én láttam én ott voltam.

Kell ezt nekem mondani? Jó…jó…

Nagy őrjöngés volt, csak ez a nép aludt és ezt a népet valaki, az a valaki, aki régen el van felejtve, hirtelen fölébresztette. Az a valaki.

Gondolt egyet már megint, gondolt egyet vagy kettőt, hogy ő hányat gondolt azt már ő maga sem tudja, és egy rántással letépte a szemekről az álmot és minden el lett felejtve. És a nép, a nép felébredt és ott akarta folytatni, ahol azt gondolta, hogy abbahagyta.

A rengeteg ébredő közül egyvalaki egyvalahol szintén felébred. Felemelte álomittas arcát és azt kérdezte, ami a legfontosabb:

-Ki vagyok? Hol vagyok?

Azt, hogy „Mivégre vagyok?” nem kérdezte meg ez a valaki, csak hogy „Mi vagyok, hol vagyok?” Erre nem tudta a választ, olyan sokáig tartott neki az ő alvása.

- Elvesztettem magam, elvesztettem magamat az alvásban, ki vagyok én? – kiáltotta és körülnézett. Egy konyhában találta magát és észrevett valakit, aki az asztalra borulva aludt.

A kilétét kereső belemarkolt a hajába, felrántotta a fejet és az alvó arcába nézett.

- Ezt az embert ismerem. Osztálytársam volt – és eszébe jutott egy osztály – Ecsédi! – ez a név jutott eszébe a kilétét keresőnek, és rázni kezdte az alvót - Ecsédi! Ecsédi, felébredtünk – kiabálta, - Ecsédi, emlékszel még?

Ecsédi lehunyt szemmel mondta, hogy

-         Én mindenre emlékszem.

-         Mire emlékszel? Mire?

-         Éltünk, aludtunk.

-         Ecsédi, én nem emlékszem semmire. Ki vagyok én? Ecsédi mondd meg.

-         Your name is Vizi Miklós, Tu t'appelle Miklós Vizi. Tuo nome Nicolo Vizi, tibja zavjut Nikolaj Vizi. Vizi, Vizi, Vizi… - mondta Ecsédi és aludt tovább.

Álmában nagy halakat látott vizekben lebegve álmot vonva magukkal, redőző árnyakat, énekelgetett magában, csemcsegett, tiszta nyál csordult a szája szélén. Ringatta magát.

-         Ez hát a nevem, ez a név, ez voltam én. – És az illető, aki most már Vizi tükörbe nézett. Jellegzetes kelet-európai arc repült felé a hófehér tükörből - Új korszak van új világ! Felébredtünk! – kiáltotta és fejjel rohant az ajtónak, amely az utolsó pillanatban kinyílott és Vizi, most már tudjuk a nevét, Vizi szigorú, nagykabátos társaságba rohant bele a gangon.

A férfiak, lehettek vagy tízen, ujjlenyomatot vettek tőle.

Ekkor derült ki, hogy mind a tízen egyetlen nagykabátot viselnek hogy alatta szorulnak össze gúlában, mert ők egy bizottság voltak, mely az elmúlt időszak bűneit és hőstetteit állapította meg tisztázó szigorúsággal.

-         Tisztázó szigorúság! -mondta a bizottság vezetője, aki a télikabát gallérját viselte magán. Ritkás hajú, szép feje kócsaghoz hasonlóan koronázta meg az embergúla tetejét.

-         Jellegzetes bolseviki ujjlenyomat – kiáltotta egy szélsőséges a kabát ujjából.

-         Neogótikus ujjbegybordázat, egyházi elmélyülésre valló – zengte egy hang a válltömés alól kimagasodva.

-         Magának való költő – mondta egy szelíd szemű tag a belső zsebből sugározva.

-         Az igazat megvallva kevésre emlékszem a múltból – mondta Vizi, mert elhatározta, hogy becsületes lesz – Csak annyi biztos, hogy a nevem Vizi Miklós.

Az embergúla tetején gallért koronázó kócsagrikoltást hallatott, hogy

-         Miklós, Miklós, Miklós, tegezhetlek, Miklós? A mi emberünk, - süvöltötte a lenti tagoknak - a mi emberünk. Feddhetetlen hőse a hatvanas, hetvenes továbbá a nyolcvanas etapnak. Amikor legjobbjaink is megszűntek rózsaálmok viruló képeivel ámítani magukat. Emlékszem egy mondására: „Meddig tarthat ez még”. Ezt mondta a Keleti pályaudvar nagy óráját nézve a kagylóba, miközben tizenketten hallgatták le a telefonját. A mi emberünk. Az újkor hőse! Szent! Szent Miklós! Szentet csinálunk belőle, arra van most szükség.

És a télikabátból karok csápjai nyúltak előre és megragadták Vizit aki nagy sötét alagútban repült ezután, míg végül meleg, ölelő, bendőszerű helyre érkezett, a jövőbe.

Hagyjuk most Vizit e helyen és vessünk egy fúró pillantást bele Ecsédibe, aki két karjába temetve arcát még mindig aludt, holott körülötte világ kelt új életre zengve. Ecsédi alvása miatt kimaradt az újjáépítésből egy időre, hogy mennyi időre, azt csak az tudja, aki el van felejtve. Telt-múlt az idő és Ecsédi csak aludt.

Ám egyszer csak mi történt?

Egyszer csak csengőszó éle tépte fel a csendet s a borotválatlan Ecsédi felriadt szintén. Rögtön mindenre emlékezvén támolygott az ajtóig, feltárta. Egy olyan kékszemű férfi állt odakinn, kinek az arca olyan volt, mint a lakat.

- How do you do? – csattant fel a hangja.

- How do you do? – mondotta Ecsédi a kába.

- Nevem Thomas Edward Lawrence, - mutatkozott be a férfi és meglobogtatta az indigókék selyemburnuszt, amelyben ő volt, mert arabnak volt öltözve. A szeme kék, mint az Oxfordi College könyvtárának a legfelső polcán az Enciklopédia Britannica gerince a betűző délutáni krikettpályáról jövő napfényben szokott. Oly kék.

 - Nevem Thomas Edward Lawrence, napjaink első számú Kelet-Közép-Európa szakértője vagyok, titkosügynök. Szeretem az Ön népét, mert az végletekig éli meg a rosszat és a jót.

És ekkor Ecsédit felkapták, mert a lakatarcú intésére burnuszos arabok lepték el a gangot és vitték ki Ecsédit az utcára, káprázó napnak a fényére. Ecsédi a Margit-híd pesti hídfőjének a torkában találta magát. Ott egy teve púpjára lökték, az állat ringva elindult. Ecsédi a lakatarcú acélderekát hátulról karolva tartott délkelet fele. Odébb a Duna, távolabb a Margitsziget, jobbra a Néphadsereg utca. A cél ismeretlen.

És végre Ecsédi körül tudott nézni, Mit látott, hunyorgó szemével mit valljuk? Egy romjaiból újjáéledő várost látott a tevén imbolyogva. Az elmúlt évtizedek tizedelte füstölgő labirintust. Kietlen tájat, egyetlen csillogó szemmel verő színpadot. Ecsédi fölsóhajtott volna, de a levegő mérgezett volt. Még nem oszlott el az égről a korom, a házak vakolatát lemarta volt a méreg, a teve lukakba lépett. Repedezett a kövezet.  S a lakosság, a helybeli lakók sántító lovakat üldöztek, egymást ölelgetették, hogy „Hát te még? Hogy éltétek túl?”

-         Íme a hazája, egy rablótámadást követőleg. - szögezte le a lakatarcú, hátravetve egy kék villanást a tevén.

-         Szegény hazám - sóhajott ki mérget Ecsédi.

-         Nevem Arábiai Lawlence, - mutatkozott be megint a lakat - utunk célja hmmm, de erről majd később. Megértem Önt.

-         Mit csinálunk? MI lesz itt továbbá? – ismerte fel helyzetét Ecsédi ringva - nem tudom összeszedni magamat hirtelenjében.

-         Itt műtét. Érti? MŰTÉT. Felhalmozni, középosztályt csinálni, ennek lesznek áldozatai, de hát ez egy műtét. Eredeti felhalmozás. Megértem Önt. ÉN anglo-amerikai figura is ügynök vagyok. Pacifikálni. Vizi Miklós küldött Önért.

-         Vizi? Hol van Vizi? Hol?  - kiáltotta egy lobogva égő ház alatt teveháton pislogva Ecsédi. De a lakatarcú csak mint egy gyarmatra, rámosolyodott.

-         A központban, oda tartunk. – és arabjai felvijjogtak, és puskáikat, mert azok is voltak nekik sütögették az ólmos égbe Budapesten 1989. június másodikán.

Budapesten, ezek szerint a magyarok fővárosában vagyunk, s neve Budapest. De most már ne nézzünk körül, nézzünk inkább a beteg égbe, miként Ecsédi ekkor és onnan nézzen vissza ránk az, aki el van felejtve. Nézzen vissza, nézzen vissza ránk. De nem kell elárulnia semmit, ezt nem, ezt nem akarjuk, mi csak azt akarjuk… Nem akarunk mi semmit. Csak … hát.

MI az ember? Gombásodás, vörheny és kanyaró. A Földnek orcáján allergiafolt.

Aztán megint csak ringott-ringott a tevekaraván, mígnem a Lawrence nevű kém, szárazon megszólalt, hogy

-         Well, utunk céljához érkeztünk, my friend. A Központot látja maga előtt.

És Ecsédi kinézett az angol szikár burnuszos vállal alól és megpillantotta a Nyugati Pályaudvart.

Na most ezt úgy kell elképzelni, amit ugye Ecsédi látott, úgy kell elképzelni, mint egy három osztatú tervrajzot. Egyenlőre.

Legbelül emelkedett a Nyugati pályaudvar impozáns tömbje, fellegvárszerűen az égre. Körülötte a középső gyűrű, nagy embertömeg, amely be akart jutni, csak azért mert a pályaudvar neve Nyugati volt. De kék sisakosok nem engedtél őket, erre a tragédiára még visszatérünk. Kék sisakos katonák szorították vissza a tömeget. A legkülső gyűrű pedig egy nagy-nagy bódételepülés volt. Afféle vadkeleti piac, piláfárusok, koldusok, zsebtolvajok. szerzetesek, korrupt rendőrök, szerb komitácsik, erőművészek, citerások, medvék, rengeteg szemét, lócitrom, mert lovak is voltak ottan. Árusok kelepeltek, anyák siratták halott fiaikat, nőgyógyászok végeztek abortuszt a Nap ellen kifeszített ponyvák alatt. Értelmiségiek vitatkoztak a médiák műsortervéről. Nagyon sok volt a rákos, infarktusos, de sok volt a vidám pofa is. Satöbbi.

A legszélső gyűrűnek is a szélénél közvetlenül a pénzváltók asztalkája mellett a közös nagykabát alá bújt igazoltató bizottság szűrte meg az érkezőket. És a kiemelkedően nemes kócsagfej rájuk rikoltott, hogy:

-         Igazoljátok magatokat kutyák, mit tettetek a szebb jövőért. Tetvek, ganék, tökörészek, dögvész… fujjjj.

Ecsédinek az ijedtségtől egy fillér sem maradt a zsebében, őhelyette az oxfordi spion kattant, mint a lakat.

-         Nem ismersz meg, testvér?

-         Sir Thomas- rikoltotta a kócsag, és hosszú nyakát mélyre hajtva a gallérból csókolgatni kezdte Lawrence piros csizmáját, a bizottság többi tagja is kikiabált a külső és belső zsebekből, a kabátujjból meg a gombok mögül, hogy  – Sir Thomas, Sir Thomas, Sir Thomas, Sir Thomas Lawrence, kezit csókolom.

-         Bemutatom Miszter Ecsédit, Miszter Vizi barátját – jegyezte meg a hidegvérű angol. - I suppose mond ez a név Önöknek valami: Vizi.

A bizottság tagjai ugrándozni kezdtek a kabát alatt, hogy

-         Vizi, Vizi, Vizi, Vizi – a kócsagfej pedig már a földön fente a csőrét, úgy vijjogta, hogy - Ó,ó,ó a fényesorcájú, bülbülszavú Miszter Vizi. Őőőő, ő az, aki már bent van nagyságod engedelmével bejutott ugye. Ooodabent van, őőő már boldog a Nyugati pályaudvaron. Oly jó neki, oly szerencsés, oly széééép. Rózsalugasban ringatják rettegett személyét dioköldükű hurik, ellenségei letépett fejével labdázik némán, vessző, Oooooomo mosóporban fürdetett mosolya fényesebben ragyog a New Yorki Szabadságszobor fáklyájánál, még az Európai eszme ragyogásánál is. Neki már jó, neki már jóóó. És mi, mi mikor juthatunk be, Sir Thomas.

-         Vizi a pályaudvaron van? Mister Lawrence, - kiáltott fel Ecsédi – ezek szerint Vizi a pályaudvaron van? Bent van a Nyugati Pályaudvaron? Azonnal látni akarom a barátomat.

-         Hahaha. – nevetett fel a kócsagfej – a pályaudvarra nem juthat be gatyásparaszt, furkóházi senkibunda, körmösindulatú keleti! Nyelvvizsga kell hozzá, alacsony vérmérséklet, magas IQ, szexvizsgálat, hűségnyilatkozat.

De Lawrence megsimogatta Ecsédi fejét:

- Majd én elintézem.

-         Az más, az más, az más! Ha Mister Lawrence elintézi. – mondta a kócsagfej és a kabátszárnyakat széttárva földig hajolt.

Lawrence hátravillattott egy kéket, mosolyogni akart, válaszolni, de hirtelen apokaliptikus dobogás, csatazaj, vakügetés és fegyvervillogás történt és a Bajczy-Zsilinszky út, a Váci út és mindkét körút felől fergeteges támadás érte a piacot. Vijjogva és torokból ugatva irdatlan tatár lovas csapat zúdult elő és vágta közben énekeltek, hogy:

Az Élhető várost, ahol most lakom, keresztül-kasul szelik a gyorsvízű csatornák. Átláthatatlanul kanyarognak, tűnnek el, majd tűnnek fel az orrom előtt, ömlenek egymásba vagy éppen keresztezik egymást. Van, hogy az alig két méter széles meder csónakázótóvá szélesedik. A rohanó vízet zubogók, vizimalmok tartják fel, az egyik nepáli vackokat áruló bolt előtt pedig színes ruhákat feszítenek ki a csatorna partján álló korlátra, a sebes víz belekap a színpompás függönyökbe.

Néhány napja azonban jelentősen lecsökkent a vízszint, a sejtésünk beigazolódott, a negyedére apasztott vízben munkások szedik össze a mederben összegyűlt szemetet, nagyobb faágakat, melyekkel nem bírt az áramlat. Sőt még egy hínárral borított biciklit is láttam a meder falához támasztva.
Elképzelem, hogy Hansi mérges lesz a szomszéd Klausra és berakja a bringáját a közeli csatornába.
 

Mire nem jó a véletlenszerű számlejátszás a winampban? Arra, hogy megtaláljuk egy ősrégi, gimnazista mulatóst, ami még a jutúbon is rajta van.

Ha ezekután bármikor rossz kedvem lenne, egyszerűen csak megnézem. Egyszer-kétszer.
 

Életbe maradunk, bebábozódunk,
Találunk valakit, valamit mondunk
Neki, hogy úgyis mindegy, hát gyere,
Velem halálig - jobb híján - leszel-e?

Nem lesz egy fáklyás menet.
Tudod mibe kerül annyi fáklya??
Hát te inkább csak belül
Gyújts egy gyertyácskát, minden napra egyet,
Néha majd elfújom: olyankor szeretlek. :)

A sötétbe csöndesen, látod, a testnek is jó,
A léleknek meg egy kép a sötét mellékhajó
Oldalán, vagy a gyüliben az aznapi csodán
Csüngeni, mint Évának az almája a fán,
Amely a fajtánkat gazdátlanná tette,
Hogy akármit fog, azt kéri, hogy eressze...

Mink meg csak szoríjjuk,
Hogy érezzük, hogy meleg,
Hogy nem vagyunk egyedül,
Nosza: öleeljetek meeeeeg!!

Addiggis: kalandos a TV-ben az este,
Töltök a pohárba, hogy valaki szeresse
Szegény főhősnőt, hamár a főhős nem
Ér rá, mert a világot pelenkázza éppen bee,
jeeeee!!
hőőőőj!!
Hogy ne potyogjon rá a szar mindenre,
lee!
leeee!

Ez száraz fehér, de amúgy mindent szeretek!
Néha karácsony: térdemre gyereket!
Szép betegségeket nevelünk majd magunkba,
Csöndesen megvárjuk, míg eldől a gomba

A rexasztalon, ha egy bátrat lökünk, aztán
Oda se nézve a padlóra köpünk.
Ennyi volt, tényleg, tényleg csak ennyi,
Sakkban csak paraszt, kártyába betli.