Hiába próbálkozom, nem tudok kiemelni egy olyan emléket sem a gimnázium hat évéből, amely kimagasodna az emlékek halmazából... Lehetne az osztályfőnöki intőm beszerzésének története is. Akár. Vagy más. Akár.
Mindenesere, álljon itt az az ominózus intő:
Úgy történt, hogy kirándulni mentünk a Pilisbe (meg is néztem a GoogleEarth-ön a helyet) egészen pontosan Nagykovácsitól északra vettük az irányt. Majdnem az egész osztály és az osztályfőnök. Harmincakárhány lányra egy nő. Szép arány, így visszagondolva.
Alig voltunk félúton, mikor Erika rosszul lett, hányingere volt, émelygett. Néhányan elmaradtunk, ez akkor nem tűnt fel, mikor percekkel később észheztértünk, nem láttuk a csoportot, elindultunk amerre menni véltük a többieket. Loholtunk pár percet, eredmény semmi: A francba, biztos a másik úton mentek!
Loholás vissza a kereszteződésig, torkaszakadtából kiabálás, elindulás az úton (később kiderült a helyesen) de audio-vizuális jeladás semmi. Magyarán nem láttuk őket, nem hallottuk őket. Ismét visszabaktattunk a kereszteződéshez, gondolva, valaki csak visszajön értünk. Húsz percig semmi. Mi meg persze paráztunk, hogy akkor most mi legyen? Menjünk vissza Nagykovácsiba, Budapestre vagy hova?
Közben két kerékpáros is arra tekert, megkértük őket, ha látnának egy csoportot, mondják meg nekik, hogy elvesztünk (sic!) és elindultunk a legközelebbi faluba. Persze én mondtam merre menjünk, rémlett, hogy a térképen, amit futólag megnéztem az OF-nál, a közelben van Pilisszentiván.
Szóval bebattyogtunk, előkerestük filléreinket a zsebeinkből - én általában soha nem vittem pénzt az ilyen kirándulásokra. Fel sem merült bennem, hogy akár szükségem is lehetne rá, mert mondjuk elvesznénk.
Lecsápoltunk egy sárgabuszt, berobogtunk Pestre és bevágtáztunk a Koliba, azonnal Anna n. elé járultunk, hogy valamelyest lejelentkezzünk, enyhítve a nagyon zordnak ígérkező következményeket.
Persze a jómadarak voltak benne a csapatba, mind koleszos... Utánunk két órával megérkezett az osztály a tajtékzó OF-vel meg a többiekkel.
Olyan hangulat volt, hogy a mai napig nem tudom leírni, csak az akkor elhangzó és az állítólag korábban elhangzott mondatok tudnák rekonstruálni a helyzet menthetetlenségét.
Egyrész teljes mértékben a mi felelőtlenségünket hangoztatták, hogy szórakozásból történt az egész. Ráadásul az OF habzó arccal elénk tolta a fénymásolt térképet, amelyet magával vitt, (és amelyre emlékeztem) hogy ugyan milyen úton mentünk mi tovább először, amikor nem tudtuk merre induljunk. Mutassuk meg. Persze ott volt, jelölve volt, egy erdészeti úton (térképen szaggatott vonallal jelölve) rohantunk percekig a nem arra menetelő csoport után. Persze ezt azért nem lehetett olyan simán kivenni egy fénymásolt térképlapról... (Álljon itt, hogy később megnéztem az eredeti térképen is, az út jelölve volt. Pont.)
Amikor mondtam, hogy kérem, mi ezen mentünk olyan leordítás volt a válasz, hogy beleremegett a fülcimpám. Hogy én ne hazudjak!!!!!!!
Az osztálytársak is különböző módon álltak az eseményekhez, akadt aki később azt állította, hogy mintha hallotta volna a kiabálást. (Tegyük hozzá, neki épp be volt gyulladva a füle és egy fülpánt melegítette.) Volt aki úgy alakoskodott az OF előtt, hogy mi biztos direkt maradtunk le (mást úgysem lehet tőlünk elvárni). Ezzel csak rosszabbították a helyzetünket.
Az osztályfőnök felelőségét, hogy segítő nélkül pusztán egyetlen fénymásolt térképpel vitt el minket és hogy mikor észrevette, hogy nem teljes a létszám, nem küldött vissza embereket értünk, ezt senki sem firtatta. Csak néhány szülő hördült fel a szülői értekezleten, köztük az enyém is, hogy ezt is figyelembe kellene venni.
Azóta is nagyon büszke vagyok az egyetlen intőmre, valahol megvan még az ellenőrző is.
Körülbelül 10 éve történhetett. Ilyen esetek már nincsenek a mobiltelefonok korában.
Ha én anya leszek, akkor a gyerekemet csakis térképpel engedem el kirándulni. Az biztos.
És biztos, hogy nem fénymásolt lesz...
