Ott lakott velünk majdnem szemben, mindig görbén járt, botozott, de ha hosszabb útra indult, akkor nekitámaszkodott a biciklijének, hónaalá kapta a nyerget, hogy stabilan sétálhasson.
A nagymamám barátnője volt, annak haláláig, amikor anyukám odaházasodott az utcába, vele is nagyon jó barátságba kerül. Nagyon tapasztalt öregasszony volt, minden praktikát ismert a konyhában, a veteményesben, a jószágok között. Szeretett kézimunkázni, varrogatta a mi elrongyolódott ruháinkat is, ha nem tett-vett, akkor az utcára néző ablakban ücsörgött. Rejtvényt fejtett, olvasott (ezeréves nőklapjákat) vagy imádkozott. (Felnőttként is csodáltam, hogy az esti Úrangyalát pontosan annyi idő alatt tudta elmondani, amíg a nagyharang szólt, ahogy váltott a nagy a kisharangra, úgy tért át ő is a halottakért elmondott imákra.) Akármit is csinált, folyton énekelt, legtöbbször ájtatos templomi énekeket, népdalokat, sőt egyszer mikor megkérdeztem, hogy van-e olyan, amiről ő nem tud énekeln. Azt mondta, hogy nincs és hogy ezt bebizonyítsa, megénekelte azt a nénit, aki elbiciklizett épp az utcán.
Gyakran jött hozzánk, varrogatott, hajtogatta a ruhákat, vigyázott ránk, és okított, mikor kicsik voltunk, aztán mikor nagyobbak lettünk akkor mindig kiadta a munkákat. Megtanított szépen hajtogatni, varrni, sőt a horgolás alapját is megtanultam tőle. Segített tyúkot kopasztani, mindig tudta, hogy ha kódisak a kislibák, milyen gyógyteákkal itassuk őket.
Mindig dorgált, hogy bezzeg az a kislány, aki a nemtudommilyen barátnője lánya (akit látásból ismertem is), milyen ügyes, hogy milyen takaros, házias, én meg nem tudok semmit sem! Ej de fájt a szívem ilyenkor.
Aztán mi is jártunk hozzá, vittünk egy kis vacsorát ("Jaj, ez az Iboly megint mit küldött, nem kellett volna!"), megnéztük, megvan-e, egyszer a Gabi meg is mentette, mert ő fedezte fel, hogy egy késő őszi este elesett a kertben és lábát törte. De ez egy külön történet.
Ha az ablakban kukucskált mindig odamentünk hozzá pár szóra.
Szerette, ha a háza előtt a nagy fűben bukfencezünk és játszunk. Azt nem szerette, ha focizunk, mert kétszer is sikerült kirúgni az ablakát. De nem volt mit tenni, az a két szilvafa, amely olyan aprót, de isteni finomat termett, pont kapufányi távolságra volt egymástól. Csak épp rossz helyen.
Amikor 12 éve elkerültem a gimnáziumban, utolsó este sétáltam haza, akkor is az ablaknál üldögélt, odarobogtam, mondta, hogy én ezekután örökre így maradok meg az emlékezetében, ahogy ciklámen színű pólóban rohanok haza. Azután akárhányszor találkoztunk, mindig megemlegette azt az estét.
Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet volt a házában, először csak telente költözött városba a rokonaihoz, aztán már csak nyaranta volt otthon. Végül csak ünnepek környékén, végül egy-egy napra.
Két éve igen rosszul lett, túl volt ekkor már a nyolcvanon is. Kórházba került, a tesómmal meglátogattam. Mondta, hogy mostantól ezt a képet őrzi rólam, ahogy ilyen csinosan meglátogattam őt, hiába mondtuk neki, hogy jön még haza, neki lett igaza.
Egy hét múlva meghalt.
A temetésen beszélgettem a testvérével, mondta, hogy nagyon örül, hogy meg tudtuk őt még idejében látogatni, annyit emlegett minket, hogy mikor megyünk már el hozzá.
Azt is elmondták, hogy folyton dorgálta őt meg a lányait, mikor velük lakott, hogy milyen ügyetlenek, rendetlenek, bezzeg én, én milyen takaros, házias, szorgalmas és jólelkű vagyok. Olyan aki a jég hátán is megél. Ekkor kezdtem el igazán bőgni.
