2002. január 26-án, vagyis majdnem 7 (azaz héééét) éve volt a szalagavatóm. Nem csoda, hogy a múltkor eszembe jutott róla írni. A repertoárból a széki néptáncon kívül ír néptáncot táncolunk, de ahhoz képest, hogy széki milyen élményeket és lelki felszabadulást jelentett, az ír nem adott semmit.
Nagyon szép volt tényleg a zenéje, de amikor évekkel később visszagondolok a szalagavatómra, akkor az az élmény jut eszembe először, ahogy a főpróba napján négyszer eltáncoltuk a táncrendet, ami összességében három óra folyamatos ugra-bugra, pörgés-forgás és éneklés volt, és hogy az utolsó előtti napon semmi hangom nem volt, és nagykanállal ettem a mézet, hogy szombaton valamilyen hangfoszlányok kijöjjenek a torkomon.
Na de vissza a partner-kereséshez. Persze én is nagyon aggódtam ötödik végén, hogy kivel fogok táncolni, aztán a sors úgy hozta, hogy az útjaim egy régi Barátét keresztezték éppen.
Danit még 2000-ben ismertem meg a kárpátaljai Barátok útján (külön posztot ér), ahol a csoportvezetőm volt. Egy évvel később az Őrségben aztán valahogy igazi barátsággá nőtte ki magát a kapcsolatunk. Az előzőekben felsorolt összes szükséges tulajdonsággal rendelkezett, legfőképp az utolsóval. Mivel jópár évvel idősebb és bölcsebb volt nálam, ezért sokat tanultam tőle, amit persze itt nem is akarok felsorolni, mert nem ez a bejegyzét célja, csak a legfontosabbat említem. Cseh Tamás zenéjét ő hozta be az életembe, és ha csupán ez az egy momentum lett volna a barátságunk egyetlen gyümölcse, akkoris megemlítettem volna a nevét. Szóval a partner és a táncok már adottak voltak szeptember elején.
Az igazi munka, és próbák szeptember végén kezdődtek el, amikor az osztálykirándulás alatt megtanultuk a széki népdalokat, és már az első próba alkalmávak is ezeket énekelve gyakoroltunk.
A széki négyes alatt az Erdő, erdő, kerek erdő... szólt
Erdő, erdő, kerek erdő, De szép madár lakja kettő, Kék a lába, zöld a szárnya, Piros a rózsám orcája. Olyan piros mint a vér, Tőlem gyakran csókot kér, De én bizony nem adok, Inkább jól megátkozom. Kilenc fia néma legyen, A tizedik leány legyen, Az is olyan csalfa legyen, Ország-világ híre legyen. Kinek nincsen szeretője, Menjen ki a zöld erdőbe, Írja fel egy falevélre, Néki nincsen szeretője. Kinek nincs kedve itt lakni, Menjen mennyországba lakni. Építsen az égre házat, Ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, Ott nem éri semmi féle, Építsen az égre házat, Ott nem éri semmi bánat.
Majd a lassú szám következett, ezalatt a szomorkás Le is szállnak, fel is szállnak… szólt
Le is szállnak fel is szállnak a fecskék
Jaj de búsan telnek tőled az esték
Látod babám eljöhetnél egy este
Meglátnád a bús szívemet lefestve
El is mennék én hozzátok egy este
Ha az anyád a kapuban nem lesne
De az anyád olyan huncut menyecske
Meghallgatta mit beszéltünk az este
Én az éjjel nem aludtam egy órát
Hallgattam a régi babám panaszát
Éjfél után mondta meg hogy mi baja
Ő szeretne de az anyja nem hagyja
Majd gyorsult a tempó, és elkezdődött a csárdás, de nem ám az a tingli-tangli kettőt jobbra-kettőt balra, hanem igazi kőkemény ritmusban egy zsiványdallal megfűszerezve...
Nem loptam én életembe, Csak egy lovat Debrecenbe, Mégis rámverték a vasat, Babám szíve majd meghasadt. Mikor mentem hazafelé, Három zsandár állott elém, Megkérdezték mi a nevem, Hol az utazólevelem. Állj meg zsandár, megmutatom, Csak a lajbim kigombolom, Előveszem a revolverem, Ez az utazólevelem. Mikor mentem hazafelé, Megnyílt az ég háromfelé, Ragyogtak rám a csillagok, Mert tudták hogy árva vagyok.
Eztán szétváltak a párok, a fiúk belefogtak a legényesbe, ugráltak, csapkodtak, mi lányok addig összefogódzva seje-hujáztunk. Készültünk, erőt gyűjtöttünk a porkára és a hétlépésre, amiben ugyan énekelni nem kellett, ellenben teljes erőbedobással táncolni, no, azt igen.
Én a legjobban a széki táncrendből a négyest, valamit az utóbbi két táncot szerettem a legjobban. Ezeket le se lehet írni, bár nem bonyolultak, de egyszerűségükben olyan nemesek, és összehangoltak, hogy meg kell őket nézni.
A porkát itt:
A hétlépést itt:
Arra, hogy maga a szalagavató milyen is volt, hát, nem emlékszem igazán, az esténk nagy részét elvette, hogy öltözködtünk, a rokonokkal beszélgettünk és izgultunk. A táncolás varázsa az izzadt szombat és vasárnap-esti próbákon fogott meg igazán és tart úgylátszik a mai napig is.
