Elsős gimnazista korunkban, ha rosszak voltunk (vagyis beszélgettünk tanulóórán, rendetlenség volt a szobánkban, késtünk a kimenőről), akkor a büntetés mindig valamilyen memoriter volt.
Majd mindenki kiívülről tudta a 23. zsoltárt. -
Az Úr az én pásztorom...
Aztán ha valamelyik novícia talált bennünket túl elevennek, akkor jöttek a személyes kedvenc verseik. Én ebből az időből két Pilinszky verset őrzök.
Sem tizenkét, sem huszonöt évesen nem érzem közelinek ezt a két költeményt, holott akad a szerzőnek olyan verse is, amely nagyon elkapott egy életérzést és ez az életérzés meg engem.
Szóval a két memoriter:
Vonzások közt
Vonzások közt, de hivás nélkűl,
elég lehet az égboltnak talán,
de nem annak a nyomorúltnak,
ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva
hideggel, hővel, méterekkel küszködik.
Mert hogyan is lehetnék élőbb
a teljes égboltnál, ha nem
a hidegért, a hőért, és a
megalázó méterekért
illeve
Őszi vázlat
A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol
a csend törékeny és üres
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet
a rózsatő is ideges
mosollya önmagába les.
távoli kétes tájakon
készülődik a fájdalom
