Emlékek bálja

Gimnáziumban az érettségi előtti kilenc tanítási napon a végzősökért kilenced miséket tartottunk. Volt egy ima, amit a záróvizsgák előtt állok mondtak el a mise végén. Persze öt év alatt 5*9 azaz negyvenöt alkalommal hallottuk, mire hatodikosak lettünk, már kivülről tudtuk.

A Vademecum könyvünkben is belekerültek, de nap mint nap eszembe jut, álljon most itt, emlékezésre...

Adj nekünk Uram, látó szemet, szerető szívet és mély lélegzetet.
 

Amikor látó szemet kérünk Tőled, ezért könyörgünk: add, hogy mint Te, úgy lássuk a világot, az embereket és történel­mün­ket; és a magunk élete történetét. Add, hogy napról napra óráról órára olyanok legyünk, amilyennek elgondoltál. Tégy bennünket lassan-lassan azzá, amire teremtettél. Tégy készségessé szavad iránt, mely megvilágosít és átformál minden életet.

Adj nekünk szerető szívet, hogy igazán szeressünk, megfeledkezve önmagunk­ról. Kell, hogy a Te szíved ültesd belénk a miénk helyébe, melynek verése olyan kihagyó, amikor másokról van szó. Uram, Te Szeress általunk!

És adj lélegzetet, hogy ne fulladjunk ki az úton, hogy segítsük egymást előre a holnap felé, hátra nem tekintve, nem méricskélve mibe kerül. Lélegzetet mindazzal szembenézni, amit vársz tőlünk, lélegzetet mindig remélni, mintha ma reggel kezdődnék az élet. Remélni a nehézségekben is, hogy te velünk vagy és nem hagysz el soha. Ezt megígérted.