Emlékek bálja

Amikor ezt a számot hallom, nyár van, őrült meleg, unalmamban felmászok a garázsunk tetejére téblábolni. Időnként felsóhajtok, és azt mondom, hogy ha a következő szám ez lesz a rádióban, akkor "igen, szeret". Ez kb minden hatodik órában össze is jön.

Vörösek a nyári alkonyok, a diófa alatt fűszeres illatú az árnyék. Esténként kijárok a betonosra focizni (jaj lányom, inkább maradj segíts paradicsomot elrakni). Közben el nem felejtem, hogy nézett rám, meg hogy mosolyogott.

Eszembe jut a film, amit egy sikeres hittan-vizsga után néztünk meg, talán Kárpival, azt hiszem arra vágytunk mindketten, hogy mint a lány a filmben - valami minket is széppé változtasson. Vagy legalább valaki szemében széppé váljunk.

Most hogy itt ülök "olyan messze" időben és térben mindettől, most hogy, lassan tél van, forróság helyett ködtenger vesz körül - ej ilyenkor facsarodik a szívem.

Ma van a 25. születésnapom. Negyedévszázados vagyok és annak ellenére, hogy az elmúlt napokban aggasztóan magányosnak láttam ezt a születésnapot, most ismét az a két sor  lüktet bennem, amit 2003-ban húszévesen is éreztem.

Köszönöm az életemet, azt hogy ismersz, mint tiedet,
azt hogy látok, azt, hogy érzek, azt hogy téged így dícsérlek.

Köszönöm, hogy mindazok, akik a kezdősasos években mellettem álltak, meglepetésbulikat szerveztek és végigtáncolták velem az születésnapom éjjelét, most is megemlékeznek a múló időről, ami elrobog a fejünk felett.

Lehetne a következő 25 év kicsit önzetlenebb, lehetnék szeretőbb szerető, Istennek-szülőnek szelídebb gyermeke, egyszerűen csak jobb ember.
Majd igyekszem. A többi a kegyelmen múlik.
 

Mostanában, hogy olyan kilátástalannak tűnik otthon is minden, meg itt, idegen kenyéren sem olyan fényes a helyzet, egyre inkább eszembe jutnak apróságok, amelyek vidámmá és felszabadulttá tették a gyerekkorom.

Annak idején a konyhánk falán lógott egy hímzett falvédő. A fehér vásznon egy szomorú leány, egy galamb és a háttérben egy fatornyos falu volt piros cérnával kivarrva.

Kisgyermekként minden étkezésnél felolvastuk, elmondtunk a szöveget, elébb úgy, ahogy írva van:
Fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos lelkemet.

Aztán visszafelé a szavakat:
Lelkemet bánatos én az viszi, felett falu a száll galamb fehér.

Aztán vissza az egészet:
Temeklel sotanáb né za isziv ttelef ulaf a llász bmalag réhef.

Uh, ezt utóbbi mondatot egyáltalán nem írtam még le. Épp ideje volt.

Amikor a Csengey Dénes aktív volt, én még kislány voltam, Tamást meg ismerjük, hiszen a bátyám. Övék a következő dal, meg mostanában egyre inkább az enyém is.

Nemrég Zoltánnal arról beszéltettem, mikor lesz otthon erkölcsi tartás az emberekben, élhetőek a körülmények, barátságosabb az élet. Csak ennyit mondott:
- A purgatórium után.
  

Most lenne időben új erőre kapni,
Most lenne időben végleg megrohadni
Most lenne időben az arcon a a rángás
Most lenne időben a mellen a vágás
Most lenne időben a lány, a mosolygó
Most lenne időben héjában a borsó
Most lenne időben a perc mire vártunk
Most lenne időben az elzuhanásunk!

Hazámba találni, elcsitulni szépen
Kezed érintése most lenne időben

Most lenne időben az angyal a késsel
Most lenne időben egy tál meleg étel
Most lenne időben de nincsen idő rá
Most lenne időben ha volna erő rá
Most lenne időben de végleg elévül
Most lenne időben az Úr szava végül!

Most lenne időben új erőre kapni,
Most lenne időben végleg megrohadni
Most lenne időben az arcon a a rángás
Most lenne időben a mellen a vágás
Most lenne időben a lány, a mosolygó
Most lenne időben héjában a borsó
Most lenne időben a perc mire vártunk
Most lenne időben az elzuhanásunk!
Most lenne időben az angyal a késsel
Most lenne időben egy tál meleg étel
Most lenne időben de nincsen idő rá
Most lenne időben ha volna erő rá
Most lenne időben de végleg elévül
Most lenne időben az Úr szava végül!

Azon szerencsések egyike vagyok, akik sokszor és sokat álmodnak, és nemcsak emlékeznek azokra, hanem újra és újra átélhetnek egy álmot, vagy látják megvalósulni őket az életükben.

Voltak olyanok, melyekben nagynéném füredi lakásában jártam, bújócskáztam, és ismeretlen szobákat találtam, ha visszagondoltam ezekre az álmokra, valami nyomasztott, egészen addig míg meg nem említettem a naplómban évekkel ezelőtt, azóta a belső feszültségnek nyoma veszett.

Könnyen veszek levegőt, ha rá gondolok.

Voltan olyan álmok, melyet a feledéstől nem csak az mentett meg, hogy leírtam őket, ha nem az is, hogy a természet újra és újra elővette a leltárból és lejátszotta előttem éjjel. Évekig gyűjtöttem éjszakánként kötényembe  kagylókat a tengerparton vagy aprópénzt az utcán azzal az örömmel, hogy később majd szét lehet osztani. Álmaim megvalósulatlansága sokáig bennem tartotta ezeket az élményeket, sose feledem azt a keserű szájízt, amit akkor éreztem, mikor reggel sem kötény, sem kagyló, sem aprópénz nem volt nálam.

Utóbbit elmeséltem egy barátomnak, aki bíztatott, utazzam el egyszer a tengerhez, akkor talán "történik valami".
Most csak mosolygok, ifjú - kezdő sasos - eszmefutattásunkon.  Az elmesélés után eltűntek az álmok, nem várták meg, míg eljutottam az adriai partokra, ahol egy kanyi kagyló, annyit sem találtam. Le voltam törve.
Nincsenek "Történések", "Valamik", "Csodák"  (így nagy betűkkel).

Végül az álmom ott és úgy vált valóra, ahol és ahogy a legkevésbé vártam volna...

Kisfalum határában, néhány száz méterre szülőházamtól, több száz kilométerre a tengertől, a temetőnk homokfalában találtam kagylókat,  amelyeket egy régi, több millió éve eltűnt tenger létezéséről tanuskodtak.

Az Istennek sokkal nagyobb a fantáziája, mint én emberként azt felfoghatom.