Azon szerencsések egyike vagyok, akik sokszor és sokat álmodnak, és nemcsak emlékeznek azokra, hanem újra és újra átélhetnek egy álmot, vagy látják megvalósulni őket az életükben.
Voltak olyanok, melyekben nagynéném füredi lakásában jártam, bújócskáztam, és ismeretlen szobákat találtam, ha visszagondoltam ezekre az álmokra, valami nyomasztott, egészen addig míg meg nem említettem a naplómban évekkel ezelőtt, azóta a belső feszültségnek nyoma veszett.
Könnyen veszek levegőt, ha rá gondolok.
Voltan olyan álmok, melyet a feledéstől nem csak az mentett meg, hogy leírtam őket, ha nem az is, hogy a természet újra és újra elővette a leltárból és lejátszotta előttem éjjel. Évekig gyűjtöttem éjszakánként kötényembe kagylókat a tengerparton vagy aprópénzt az utcán azzal az örömmel, hogy később majd szét lehet osztani. Álmaim megvalósulatlansága sokáig bennem tartotta ezeket az élményeket, sose feledem azt a keserű szájízt, amit akkor éreztem, mikor reggel sem kötény, sem kagyló, sem aprópénz nem volt nálam.
Utóbbit elmeséltem egy barátomnak, aki bíztatott, utazzam el egyszer a tengerhez, akkor talán "történik valami".
Most csak mosolygok, ifjú - kezdő sasos - eszmefutattásunkon. Az elmesélés után eltűntek az álmok, nem várták meg, míg eljutottam az adriai partokra, ahol egy kanyi kagyló, annyit sem találtam. Le voltam törve.
Nincsenek "Történések", "Valamik", "Csodák" (így nagy betűkkel).
Végül az álmom ott és úgy vált valóra, ahol és ahogy a legkevésbé vártam volna...
Kisfalum határában, néhány száz méterre szülőházamtól, több száz kilométerre a tengertől, a temetőnk homokfalában találtam kagylókat, amelyeket egy régi, több millió éve eltűnt tenger létezéséről tanuskodtak.
Az Istennek sokkal nagyobb a fantáziája, mint én emberként azt felfoghatom.
