Mostanában, hogy olyan kilátástalannak tűnik otthon is minden, meg itt, idegen kenyéren sem olyan fényes a helyzet, egyre inkább eszembe jutnak apróságok, amelyek vidámmá és felszabadulttá tették a gyerekkorom.
Annak idején a konyhánk falán lógott egy hímzett falvédő. A fehér vásznon egy szomorú leány, egy galamb és a háttérben egy fatornyos falu volt piros cérnával kivarrva.
Kisgyermekként minden étkezésnél felolvastuk, elmondtunk a szöveget, elébb úgy, ahogy írva van:
Fehér galamb száll a falu felett, viszi az én bánatos lelkemet.
Aztán visszafelé a szavakat:
Lelkemet bánatos én az viszi, felett falu a száll galamb fehér.
Aztán vissza az egészet:
Temeklel sotanáb né za isziv ttelef ulaf a llász bmalag réhef.
Uh, ezt utóbbi mondatot egyáltalán nem írtam még le. Épp ideje volt.
