Én még babakocsiban feküdtem, amikor már fényképek bizonyítják, hogy Pati meg volt veszve a labdákért, később szintén fotók őrzik, hogy házépítés maradék anyagai között rohanunk a labda után. Gebi ekkor még inkább csak totyogott. Aztán újabb évek, újabb képek: a mama és anyu otthonkában áll be focizni az első udvar hátsó részén. Istenes papa meg figyel a hordozható székéről.

Valahonnan innen indult, meg hogy az iskola melletti betonospályás nemcsak a tesiórákon, hanem estefelé is mindig rúgtuk a bőrt, már ha lehetett. Aki ismeri a helyet, jól tudja, hogy a magas drótkerítés ellenére játszi könnyedséggel lehetett átrúgni a lasztit a telek végén lakó szomszédokhoz. Anyu meglátása szerint nem is lehet akkorát rúgni, ez mégis elég gyakran sikerült. Többek között nekem is (ezt anyu aztán végképp nem értette).

Ilyenkor aztán, főleg ha a labda dél felé repült, ment a rohanás az idővel és Nindzsa nénivel szemben, aki alsó szomszédként feljogosulva és kötelezve érezte magát, hogy minden háza udvarára, vagy háza elé pattanó labdát megszerezzen és használhatatlanná tegyen. Úgy hírlett, hogy a hátsó kamrája tele volt focilabdákkal, persze mind vasvillával átszúrva.
Amikor egyszer mi rúgtuk át a saját labdánkat a védőhálón anyu elment hamut szórva, kanosszajárni a nénihez, és 20 tojásért vissza is szerezte az elkobzott lasztit, amit mi soha többet nem vihettünk ki a betonosra. Egyszer, úgy hírlett L. Lali egy kosár almáért is szerzett labdát, de ez nem bizonyított eset, különben is azt is mondták, hogy az alma fele rohadt volt, így a néni még jól meg is kergette a srácot. És ugyan ki adna labdát egy ilyen gazfickónak!!!!

Az első emlék a pályáról: egyszer kaptam egy orbitális gyomorszájba rúgást Ivántól, aki elé mindig beálltam, hiába húzta jobbra-balra a labdát, lövésre készülve - arra emlékszem, hogy azt hittem meghalok, mert levegőt nem kaptam fél percig, plusz bőgtem is - mert meg kell mondjam 7 évesen kikapni egy fiatalember gyilkos kapurarugását, nem volt valami felemelő.
Igen, tudom Pati - ez az én hibám volt, minek álltam elé.

Ahogy mondtam, volt foci az iskolaidőben is, persze nem minden tanár engedett minket szabadságra, volt amikor nem csak labdarúgásból állt a világ:

Ez a történet egy tesióra keretén belül esett meg: az én osztályomban fölényben voltak a fiúk, a maradék néhány (azaz folyamatosan csökkenő számú) lány állandóan néhány+1 klikkbe volt oszolva Éppen egy olyan pillanatban, amikor én a Diával nem világlegjobb-barátnője viszonyban voltam, hanem esküdt ellenségek voltunk, akkor ő gondosan elhelyezte a labdát a lába előtt, hogy felkészüljön annak elrúgására.  Én gyorsan odaugrottam és egy laza mozdulattal elszereztem előle, ő meg kővé meredve nem vágta, hogy mi történik. A fiúk nevettek Gyenes tanárúrra együtt.
Innen jut eszembe, nem voltam egy túl gólgazdag játékos, így amikor mégis sikerült a kapuba találnom, akkor leírhatatlan öröm lett úrrá rajtam. Ilyenkor még a Gyenes tanárúr is megtapsolt, amire kifejezetten büszke voltam. Ez a szigoráról híres nevelő külön megérne egy posztot, de ehhez Patit is meg kell kérdezzem, mert neki nagyon sok emléke lehet róla.

Az esti focizások természetesen sokkal inkább a saját szájízünk szerint zajlottak, a játékteret egyetlen felkiáltással kiszélesítettük: Háló-betonszél!!!
Így a játék menetét megtörő bedobásokat egyik oldalon teljesen kiiktattuk, továbbá a háló bevetésével különböző trükköket lehetett csinálni, persze csak ha a háló melletti gazban nem akadt el a labda. Ha kevesen voltunk, akkor csak egy kapura játszottunk, egyérintőztünk vagy általunk kitalált szabályokat hoztunk, jellemzően olyan bűntetésekkel, amiket most Maradona alkalmaz az argentínok csapat trenírozásánál. Ahogy egyre többen lettünk a pályán, úgy foglaltuk el az egész (egyébként kézilabdapálya-méretű) játékteret. Volt azonban egy olyan létszám (12-14 fő), amikor már a fenn lévő játékosok nagy részének unalmassá vált a meccs, hiszen kevés lehetőség volt a zsúfolt pályán a megmozdulásra - ilyenkor én általában letettem a lantot, mert nagyon utáltam téblábolni a téren.

Anyu mindig ragaszkodott hozzá - tradicionális okokból - hogy az esti Úrangyalára  / nyolcórás harangszóra legyünk otthon, de mivel egy idő után gyakran csak ez idő körül értünk ki, ettől eltekintettünk, és addig játszottunk, amíg a világosság engedte, ezt szintén nem értették otthon, hogy hogy tudunk vaksötétben is játszani.

Volt a focizásnak egy másik típusa is, amelyet jellemzően az utcában végeztünk, Margit néni háza előtt hatalmas zöld rész van, ahol - ahogy már említettem -jókat játszottunk, néha a két szilvafát használva kapunak - ebből lett is néhány ablakbetörés meg beüvegezés.
Ha nem volt más tennivaló otthon, gyakran csak egy negyedórára kiugrottunk a ház előtt az utca aszfaltjára egy tengo, vagy egyérintő erejéig. Aki esetleg nem tudná miről is van szó, vagy csak fel akarja frissíteni az emlékeit, látogasson el ide
http://labdabiztos.blog.hu/2009/11/17/focipotlekok_1_resz_szabadteri_jatekok

Persze itt a történetnek nincsen vége, mert ehhez szervesen kapcsolódott a foci nézése előbb a tévében aztán a stadionban, de erről majd kicsit később.