Kosztolányi neve 22 éves koromig egyet jelentett a Szegény kisgyermek panaszaival és a Néró, a véres költővel. Míg utóbbit nagyon szerettem, addig a korai versek valahogy távol áltak tőlem - talán azért is, mert egyből egy békakínzással kezdődött az egész.
Az egyetemi kolesz könyvtárában aztán novellás kötetei kerültek a kezembe, pontosabban először a Bölcsőtől a koporsóig, benne különböző korú, nemzetiségű és hivatású emberek rajzával. Amikor erre a könyvre gondolok, épp esik az eső és én Kisorosziból igyekszem vissza, a kishajón átsüvít a hideg szél és az esőben várok a buszra.
Máraitól kicsit mindig ideges leszek, ha olvasom (különben is ahhoz egy külön állapotban kell lenni), a történelmi regények mindig valahol "máshol-más időben" vannak, Marquez, na ugye, hát az egy külön univerzum. Ha Kosztolányi kerül a kezembe, akkor minden a helyére kerül.
Szóval köszönet Kosztolányinak a nyitott szemért, éles elméért és fáradhatatlanságáért, amivel engem itt párszár kilométerre, és néhány évtizednyire tőle is boldoggá tud tenni.
