Tegnap este eszembejutott egypár emlék, amit az a közös tulajdonság kapcsol össze, hogy ugrások és esések vannak bennük.
1. Az első ugrás, amire emlékszem
Nagypapám szobájában vagyok, ő üldögél az ágyon, az ágy mellett a csizmahúzója, amellett a kissámli. Éppen gombot varr az ingjére. Én lehettem vagy négy éves, figyelem a munkát. Mondogatja, hogy mit kell csinálni. Észreveszek egy apró fémbizgát a varródobozban. Mi lehet ez? Aztán azonnal rájövök - ezzel meg tudom saccolni mekkorát ugrok. Odaállok a szőnyeg szélére és szökkenek egyet, aztán fogom a fém vacakot, és a rajta levő fémszálacskát megpengetem: ping-ping, igen kérem, én huszonszáz métert ugrottam.
Papa felnéz, micsinálok, mivel mérek én huszonszáz métert?
A méréshez véletlenül sem a varrócentit használom, hanem a cérnafűzőt (vagyis gondolom ez a neve), amit pling-pling megpöngetek és máris tudom, mekkorát ugrottam. De hiába mondom a papának, ő ezt nem érti. Felnőtt.
2. A legfájdalmasabb
Amikor még kicsik voltunk, és anyuékkal aludtunk egy szobában, minden áldott nap anyu magasra vettette az ágyneműket az én ágyamra. Mi ha épp nem segítettünk neki, akkor a franciaágyon ugrabugráltunk. Egyszer nagyon pattogós kedvemben voltam, és ahogy szoktam átugrottam a franciaágyról az én magasravetett ágyamra. Azonban volt egy olyan pont, amit nem számítottam bele, az én heverőm teleje nyitva volt, anyukám az ágyneműtartóba pakolászott. Így vágódtam rá a heverőre, ami rácsukódott anyukámra.
Szerencséjére, illetve az én szerencsémre alig voltam abban a korban 15 kilós, úgyhogy anyu maradandó sérülések nélkül megúszta az akciómat. Emlékszem iszonyatos felképelést kaptam. Megérdemelten.
3. A legnyilvánosabb esésem
Óvoda, anyáknapja. Kislányok szoknyában, fehér harisnyában futkároznak, köztük én is. Két ajtó is nyitva van, egy az öltözőbe, egy másik a folyosóra, gond nélkül lehet körbe körbe szaladgálni. A nagymamák elérzékenyülten nézik az onokátat, hogy rosszalkodnak.
Persze, azért mondják, óvatosan, el ne essünk ebbe a csinos ruhácskába. Intés megkapva, egyik fülön be a másikon ki. Közben a tempó gyorsul, mosódnak össze az arcok. Egyszercsak egy hasalás a szőnyegen. A szemem szintjén nagymama cipők, meg az anyukák lakkos meg az apukák makkos cipője... ÁÁÁÁÁÁ ordítok, felállok, a fehér harisnyán hatalmas szakadás. A felnőttek nevetnek, az ovistársak kacagnak, érdekes, ez már csak befelé megy a fülembe, kifelé nem jön, benn marad az agyamba. Bakkkker, de gáz. - gondoltam volna, ha felnőttesen gondolkodom, de ehelyett csak ennyit mondok:
Anyuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu!
Nesze neked anyák napja.
4. Ez nem az enyém
Egy időben az elsődleges életcélunk a kisfolyó karbantartása volt, szorgalmasan építettük a gátat, duzzasztottuk a vizet. Hatalmas köveket pakoltunk a vízbe, kapával húztunk rá földet. Micsoda gigászi építkezés... Szóval ebben az időben már üresen állt Pola néni háza, az örökösök egy csomó gyógyszer mellett használhatatlannak vélt lomokat is a patak partjára dobáltak, lévén az a kertjük vége volt. Így került a tulajdonomba egy redőny--szalag. Az nagymamától ismert kék csíkos. Igazi kincs volt! Mit lehet vele csinálni?
Aztán jött a megvilágosodás - a patak fölé belógó bodzafára felkötöttem az egyik végét, a másikra egy erős bodzabotot keresztbe, aztán felültem a botra, és előre-hátra hintáztam, könnyűsúlyúként lágyan ringott felettem a bodza. A nyugalmam addig tartott, míg a Bigi nem járt arrafelé, persze egyből ki szerette volna próbálni ezt a remek találmányt. Oké, mondtam neki, nem bánom, de biztosan ezt akarja-e. (Bigi már akkor sem hiába volt Bigi...) De ő bátor volt, és nekirugaszkodott a hintával. Aztán csak egy roppanás és egy csobbanás, és csendes üldögélés a hínaras vízben. Én pedig, mint akit megmérgeztek a földön fetrengtem a röhögéstől. Vinnyogtam, rázkódtam. Aztán azt hiszem menekülőre fogtam a mérges Bigi elől... Ám azt a pillanatot, amikor a kötél elszakadt és Bigi belevágódott a vízbe mélyen az emlékezetembe véstem.
5. Tesióra
Általános iskolában téli tornaórákon a tigrisbukfenc meg a fejenátfordulás mellett megismerkedhettünk az magasugrás élményével is. A feladat az volt, hogy ollózva kellett átugrani a vízszintesen elhelyezett vasrudat. Abban az időben körülbelül 130 cm lehettem, így az ajánlott minimum 85 cm-t nehezen ugorhattam volna át. Soha máskor nem éreztem azt tesiből, még gimiben kosarazás során sem, hogy a magasságom valódi hátrányt jelent bizonyos feladatok végrehajtásában.
