Menj teve, menj teve, lássam a hasznodat, te tétova, néma állat
Úgy megyek, úgy megyek púpodon befele, úgy, mintha ringatnálak.
Menj teve, menj teve, menj teve, menj teve, menj!
Csattog a, csattog a, csattog a peronon tétova kényes lépted
Állati műremek, szép, kecses alakú hullámokon henyélnek.
Menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj!
Menj teve, emberek mérik a hasznodat, kell teve vagy nem nékünk.
Menj mert még rád mondják végül az emberek: tevére nincs szükségünk!
Hát menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj!
Hát menj teve, jó teve, szép teve, bölcs teve, menj!
Menj teve, menj csak, mert mérik az emberek, kell teve vagy nem kéne
Menj teve mert ha nem mész velük megadón, kiirtanak és vége.
Menj teve, menj teve, jó teve, szép teve, menj
Hát menj teve, jó teve, szép teve, bölcs teve, menj!
Bent aludt mindenki a pályaudvaron, aludt mindenki a pályaudvaron elbűvölve a nyugati kultúrától. Ecsédi megkérdezte, körbeforgó golyófejjel, szeme itt az ismerősen ismeretlen látványt, hogy
- Hát itt megint mindenki alszik?
A tatár kán, ez a termetére csúf, megjelenésében mocskos, modorában hitvány, természetében aljas férfiú, aranyfogsoros vigyorával azt ordította:
- Na én itt olyan bankigazgató leszek, milliókat baszok a pofájukba!
-
Aztán megint csak a tevepaták monoton csattogása a platformi aszfalton, szunnyadó vagonok között benne a tutiba. Hirtelen ultrahangon szférák zenéje hallatszott be napirend szerint a pályaudvarra, valami olyan áruházi zene, valami olyan rágógumi és Beethoven közötti, valami olyan állandó, amitől nem lehet szabadulni. Van is meg nincs is, de borzasztó jó, a negyedik és ötödik csigolya közötti idegekre hat és elélvezés közelbe sodor.
- Mi ez? - kérdezte Ecsédi kétszer elélvezve a tevén.
- Ez a vásárlási periódus zenéje, Miszter Vizi napirendje – mondta az angol, és lőn!
A vagonlakók az ultrahangra felébredtek és kiáradtak a szerelvényekből vásárolni. Arcukon lázrózsák, szemükben szikék, szatyraikon éles fény. Az oldalcsarnok szupermarketjeinek páncélajtói erotikus sziszegéssel tárultak fel. Tömjénfüst dőlt ki a nedvesen táguló réseken és mindenki némán lihegve bevonaglott szortírozni. A nagy vásárlást a gyerekek vezették, remegő kézzel túrtak, kupacoltak. Az ő kezdeti impulzusuk az anyákon hullámzott át, és az apákban robbant. Nyüzsögtek, vettek, bónok, satöbbi, kassza, bitte.
A kán leugrott a tevéről be a polcok közé, mert állati módon, baromira megkívánt egy rózsaszín izraeli Uzi géppisztolyt, annak is az amerikai mását. Meghúzta a ravaszt, esetleg gyilkolhat, gondolta, de a megszólalásig hasonló csőből csak galambok tódultak elő, melyek a legfelső polcon trónolva hortyogó állomásparancsnok vállán kötöttek ki. Vizi egy horkantással galamboktól lepve ébredt.
- Vásárlási periódus! - ugrott föl a nejlonpárnákon.
És lenézett a lent nyüzsgő emberbolyra, de abból senki vissza őrá. De aztán Vizi mégiscsak észrevette azt a három arcot, mert észrevette az aranyfogút, az acélszürke lakatot meg a kelet-európai egészségtelen pufit.
-Ki ez a…? Ki ez a…? – az állomásparancsnok elővette a nyelvét, hogy megkérdezze:
- Ecsédi? Ecsédi! Ecsédi, édes haver, ha szabad ezt az ásatag kifejezést használnom, - azzal a polcról édes nyálat kieresztvén, végtagjaival hadonászva alákalimpált egy fogyasztási likvidsugáron, egyenest a teve nyakára.
Lawrence leugrott onnan, hogy ne akadályozza a baráti találkozót Ecsédi megölelte az eléje zöttyenőt, hogy
- Tudtam, hogy felismersz, Miklós. Valamikor egyszer az eszedbe jutok, gyere menjünk ki a többiekért!
A továbbiakban elmondhatatlan, amit Ecsédi érzett, kapcsosan ölelték egymást, miközben a tevék popcornt legeltek a polcokról, és a lakosság a megtiszteltetéstől elfogódottan vásárolt, bónok, satöbbi, kassza, bitte, bitte, please.
Nézte, nézte egymást a két barát, elmerülten, mint egy swimming poolban, egymás arcában, holott a tevén. Egyik oldalt a figyelő Lawrence kéken, a másik oldalt az aranyfogsorú, rózsaszín géppisztolyos kán, mint tanúk.
- Látom az arcodon a szokásokat,- mondta Vizi - Régi szokások. A szokásokról kell leszokni most. Majd felvarratjuk az arcodat! – paskolta meg - Felejtsd el máris az egészet. Most nem lesz idill, német romantika, ázsiai zsír, véres álom. Kínálok neked, édes haver, kifigyelted, hogy mit kínálok ha megengeded hogy ezzel az ásatag kifejezéssel éljek, hogy…Nem… Mit is mondtam az előbb. Na mindegy. A legtöbbet kínálom: felejteni fogunk mindent. Lábjegyzet, zárójel bezárva, nem történt semmi. Nem történt semmi velünk mindeddig, negyven év sub-rosa. Az egész emberiség kollektíve el akarja felejteni azt, ami velünk volt és nem volt. És a felejtés útja a nyelv ingerlése. Odanézz! - mutatott a szepegve vásárló emberbolyra a fogyasztás templomában a szupermarketben. A nyelvüknek vásárolnak, zsibbadni akarnak, a nyelvüket sikálni, izgatni bizsergetni.
A nyelv lesz most az ember győztes szerve. Hááá…. E jelben győzni fogsz. Most itt mindenki csecsemő lesz, újból megszületünk, szopni fogunk, tisztába tesznek, ölbe vesznek, édes haver!
- Hogy honnan emlékszem én rád? Mért emlékszem én rád egyáltalán? Én már újjá vagyok születve, szoptatva, ölbevéve. Zavarsz engem édes, haver. Olyan kósza lettem a pofádtól. Nekem itt rengeteg, hát én itt hmmm felelős hmm…
Azzal az állomásparancsnok turbánját letekerve kifújta az orrát, halkan kehelt az illatos levegőbe.
- Olyan kósza lettem, olyan másképp zsibbadt, a fene tudja. – Aztán magáhoztért megint, kifújta magát, körülnézett:
- Operatív vagyok, kapcsolok. Everything is under controll. Tempójáték, éles megfigyelőképesség, csak az ütemérzék érvényesülhet. A többség itt gyalázatosan buta, csak annak megy jól, aki megtanult figyelni. De te elhasználódtál édes haver, dehogy varratom én föl a pofádat! Van itt elég másik.
- Na mit válaszol ön erre, Ecsédi? – rángatta meg a lábát alulról a kőarcú kelet-európainak. – Nagyon érdekelne, hogy mit válaszol! Mert én ezt kifürkészni jöttem ide. Tudniillik én azon már rég túlvagyok, amit Miszter Vizi mond, az egy hülyeség, az a nyugati világ alkonya. Maguk keletről kell hogy mondjanak valami alternatívát erre a szupermarket-chellenge-re. A magyarok számtalan tanácsot adhatnának az emberiségnek, kell hogy tudjanak mondani valamit, ennyi átváltozás után. Halljuk, Miszter Ecsédi! Halljuk, vázolja a vízióját! Mi a víziója?
A tatár kán közben pedig megint levetette magát a tevéről, mert meglátott tizenkét rózsaszín tankot, amely Walt Disney zenére bolha mozdulatot végeztek. A kán röhögve ugrott közéjük, de a rózsaszín bolhák szanaszét ugrottak, mint Ecsédi fejében az ásatag ütőkártyák.
- Halljuk a vízióját! – ordította Lawrence. Ecsédi pedig mér megint azt hitte, hogy álmodik, megcsípte a saját karját, és mivel nem ébredt fel, megszólalt.
- El vagyunk felejtve? Én el vagyok felejtve? Tímea el van felejtve? Negyven év lábjegyzet, zárójel bezárva? Tévedésből éltünk? Na jó, aláírom, de akkor…
- Na mi van akkor? Jöjjön az originális kelet-európai vízió! - ordította Lawrence, Ecsédi lábát rángatva közbe.
- Akkor- folytatta Ecsédi
- Na, mi van akkor – Lawrence totál ki volt készülve – Na mi van akkor, te százaségő, de ne hazudj, mint a szél. Mi van akkor?
- Akkor – folytatta Ecsédi a vízióját – nekem az a véleményem, hogy akkor már mindenki, de mindenki el van felejtve.
- Én is? – kérdezte megjelenésében mocskosan a tatár kán, termetében csúfan, kezében géppisztollyal.
- Én is? – kérdezte Arábiai Lawrence.
- Te is - mondotta a tevéről lemutatva Ecsédi.
- És te is – mutatott a kánra. – És én is - mutatott önmagára a tevén. Aztán mutatott az állomásparancsnokra
- És te is, Vizi.
Legvégül felmutatott a szupermarket egére és ezeket mondotta
- És ő is el van felejtve. Mostantól akkor az egész mindenség el van felejtve. Még az is el van felejtve, aki el van felejtve.
És a tevéről az égbemutató ujjtól az angyalok megdermedtek a világmindenségben. Mért mérjenek akkor ők. Ők akkor miért mérjenek, botokkal, kötelekkel erkölcsöt, mértéket?
„Akkor itt nem lesz mérés” gondolták az angyalok és visszasandítottak az égi trónján ülő négyarcúra, hogy vajon mit mondd Ecsédi érveire az, aki el van felejtve.
Ebben a kozmikus pillanatban már csak arra volt idő, hogy Lawrence sebtében közbevesse a magáét:
- De hát ezt én mindig tudtam, akkor én minek jöttem ide, erre a tetves helyre? Mit keresek én itt a világ végén, már megint? Tudok én satnyulni Oxfordban is, odahaza. Megyek is haza. Megyek is haza. - és az eltorzult lakatarcú burnusszal suhogva, hanyatt-homlok elfordult az egész istenverte kelet-eutópai wirtschafttól, mega-szupermarkettől és egyben sebbel-lobbal ment ki a polcok között Oxfordba satnyulni.
No de itt bevillant a tatár kánnak, hogy
- Thomas, Tomikám, itt ne hagyjál. Hogy lesz belőlem bankigazgató? Az anyád jó istenit, Thomas! – azzal ráugrott egy polcról, a teflonpadlóra döntötte az indigókék alakot, és röfögve föléhajolt, hogy
- Te kék szemét, elmész? Elmennél, szarbanhagyni azokat, akik jóban-rosszban megélik a végleteket?
Lawrence pedig még életében nem volt olyan, még a saját angol édesanyja se látta olyannak, amilyen más volt ott a padlóra szorítva, mint bármikor. Azt mondta:
- Összeomlott a matematika, megette önmagát az ideológia, a kollapszus egyik napról a másikra él. Nagy jövőt jósolok a művészeteknek, mint a hazugság szemfedőjének. Homlokzat ornamenti kacsa kazalmár. Ízlés, divat, hellenizmus. Nagyon lagymatag idők jönnek. Hagyjál, te foghagyma szagú disznó4! You pig! – a kán azonban belenézett, sárga a kékbe és mondta, hogy
- Ez már az elején el volt rontva, Tomikám. Hibával kezdődött.
Az angyalok pedig az égi trón felé néztek, hogy most akkor, Evolúció, revolúció? Vagy csak stáció? Vagy tényleg az elején el volt rontva és csak megy?
Az pedig, aki el van felejtve, eltakarta mind a négy arcát, és halkan mondott valamit.
- Mi van? Mi van? Mi van? - kérdezték a szerencsés vásárlók a szupermarketben, satöbbi kassza, bitte, bónok…
- Mi van? Mi van? Kérdezték a dzsumbujpiacon a szerencsétlenek, miközben a nacionalisták tovább nyomultak Jugoszláviában
- Mit mondott? Ki hallotta?
Egyedül Benda Tímea, aki egy hatalmas nejlonzacskóhalmon ült a rothadó balkáni piacon, egyedül ő nézett úgy, olyan, olyan mongúzpofácskával, olyan tükrös üresen maga elé, el is fordult, hogy ne lássa senki, az arcát beletemette a nejlon bevásárlózacskókba, és azokba mondta bele, hogy
- Jól hallottalak? Ismételd meg! Nem mintha nem bíznék benne, de azért ismételd meg!
Senki más nem értette, hogy az, aki el van felejtve mit ismételt meg négy ajakkal, lassan szűrve a szavakat. Tímea azonban bele a nejlonzacskókba, hogy
- Jaj, értem! Miért nem mondtad előbb? Én szívesen segítek neked, ha emberré akarsz változni! Én jó kislány vagyok. Na jó, mondjuk egy kicsit cafat, kicsit pimasz, egy kicsit szabad meg elmaradott. De hát, ha mondod, én szívesen! Te csacsi.
És Tímea két karjával magához ölelt vagy hetven nejlonzacskót és még beljebb, még beljebb fúrta magát, elindult a magzatvize. Tíz lengyel zsibárus, híres börtöntöltelékek cowboy-nadrágban rögtön oda is mentek, gondolták valami eldugott csempészáru után kutat ez a Tímea a nilonban! De ahogy odaléptek és meglátták a magzatvíz-tócsát, átfutott rajtuk a szándék, és énekelni kezdtek. Maguk sem tudták, hogy mit és miért, mert marha nagy szándék hullámzott át rajtuk, a tíz lengyel zsibárusokon.
Meg aztán, én is kezdek fáradni ezen a neobarokk színpadon. Van ez a verejték itt nekemm ezen a felső, húsos ajakrészen. Letörlöm, letörlöm. Se jó, se rossz a kedvem. Nem is értem, hogy hogy’ kerülök én ide. Ki vagyok, mi vagyok. Hogy mivégre vagyok, azt aztán végleg nem fogom megkérdezni most már soha, de soha. Én a magam részéről, ugye vagyok. Ti is vagytok. Jók vagyunk. Jó kutya. Csönd van. A zárójel bezárult, a lábjegyzetbe beletörölte irdatlan bakkancsát a teremtő is, ugye. Megtörlöm én is a kezemet a combomba, jó?
Nagy dolgokban vagyunk, az biztos. Hogy miért olyan kicsi, az valószínűleg azért van, mert a kicsiben is ott van. Na de hagyjuk. De azért Tímeára még érdemes lenne egy kicsit, mielőtt megvacsorálnánk.
Lehetnék én azért… Miért ne lehetnék én azért egy olyan, aki hozza-viszi a híreket. Mondjuk, jövök én a piacról. Arról a rohadt dzsumbujból be, mondjuk a pályaudvarra. A tevén nézik egymást, tatár szorít angol torkot, bevásárolnak, meg izgulnak a villanyszámla miatt. Lehetnék én a befutó, azzal, hogy hozom a hírt. Berontok a pályaudvarra, ahol mindenki vásárol, és azt hiszik, hogy baromi jó.
Kifutok a piacra, a legyek közé a harmadik világba, lihegek, a karomat lóbálva ordítok, mindenki rámnéz:
- Mi van? Mi van? –Vizi és Ecsédi is a tevéről, Lawrence is a tatár kán alól, hogy
- Mi van? Mi van? - én pedig, a hírnök, üvöltve közlöm mindenkivel, hogy
