Ma munka után elmentem egyet bringázni. Van egy 28-as, piros szétesőfélben lévő kerékpárom (tejhordó tanyabike), amit egy itteni barátomtól kaptam használatra.
Azóta, hogy én kerekezek vele nem volt vele különösebb gond, bár egyszer, mikor épp a város másik felére igyekeztünk, leesett az egyik pedál. Szerencsére ott történt a baleset, ahonnan már csak lefelé kellett guruljak. Hazafelé, egy kis kitérővel jöttünk; feltoltam a belvárosba a bringát, onnan ugyanis szinte végig lefelé lejt az út hazáig.
Egy másik alkalommal szétjött a szegecselés az első sárhányónál, ami miatt a tartó vaspálcikák összevissza járkáltak, majdnem fejreálltam a Milchbergstrassén. Mivel híjján vagyunk mindenféle apró alkatrésznek, amivel orvosolni lehetett volna a hibát, türkizkék szalaggal kötöttem a helyére a sárhányót. Elég vad.
Amikor gyerekek voltunk örökléses rendszer volt. Valamelyik rokontól mindig kaptunk egy-egy bringát, ami előbb a bátyámé, aztán az enyém, végül az öcsémé lett.
Emlékszem egy zöldre, amin pótkerékkel tanultunk meg bringázni. A pótkerék után jött a hátulra erősített bot, nehogy elzakózzunk. Ovi végén kaptam egy piros bringát a keresztanyáméktól, aminek tömött kereke volt, abszolúte deffektmentes.
Aztán megörököltem egy fehér-kéket Patitől, mivel akkor voltam, amekkora, ha felültem a nyeregre, nem ért le a lábam a pedál alsó állásáig. Ezért Lajos bácsi azt levette az ülőrészt és a nyeregcsőre ráerősített egy rongycsomót, ennek neki tudtam dőlni., ha ülni még nem is. Aztán amikor elég nagy lettem, visszakaptam a nyerget.
Harmadik környékén nagy kempingmániában szenvedtem, az iskoláskori barátnőmnek volt egy piros, én is olyanra vágytam. Hiába mondták a szüleim, hogy várjunk még néhány évet, és akkor kapok egy montenbájkot, hiába. Nemsokára befigyelt a lila kemping...
Persze mint a szemem fényére, úgy kellett vigyáznom rá, nehogy ellopják :)
Volt olyan, többször is, hogy az utcán hagyott bringámat az épp arrajáró szüleim, vagy tesóim - nevelési célzattal elvitték. Én meg mehettem haza bőgve, hogy eltűnt a bringám!
Persze anyuéknak igazuk lett, néhány évvel később már egy rendesebb kerékpárt akartam. Ami végül meg is érkezett, persze kényszerből. A nagynéném kapta a mamámtól, de mivel nem az ő mérete volt, anyuék megvették nekem. Jaj, de szörnyű egy bicikli volt....
Amikor egyetemista lettem, az első év után vettem egy lomis szerkezetet, azt hiszem 8 ezerért. Nagyon-nagy volt, de isteni módon egyben volt az egész. A portás Józsibá (Isten nyugosztalja) már akkor kinézte, és mondta, ha egyszer eladom, ő mindenképpen megveszi. Amikor 3 év után megváltam a narancssárga lovamtól, ő lett az új tulajdonos.
Vettem helyette egy kisebb kerékpárt, szintén lomiból, két évet használtam Budapesten, végül idén Gebi hazavitte vidékre.
A régi gépek mind beleépültek a rendszerbe, a lila kemping még egyben van, ez az otthoni "gyorsan elugrok valahova" bringa, a kék-fehér a szénapadláson várja a jobb idők eljövetelét, az utált montenbájkot apu hajtja, természetesen egy hatalmas, kényelmes orosz nyerget tett rá, amivel meg sem érzi a utakat tarkító mélyedéseket.
A kicsi piros (tömött gumis) kereke pedig a robin (rotációs kapa) végezte, így azt könnyebb szállítani a kertekbe.
A család régi bringáinak alkatrészei háromkerekű triciklik részekként élnek tovább. Szolgálják a teherszállítást.
