Ez itten Vergilius Georgiconjából:
"Iamque vale: feror ingenti circumdata nocte
invalidasque tibi tendens, heu non tua, palmas."
Magyarul valahogy így fordíthatjuk:
"Élj boldogul! A hatalmas éjszaka körülvesz és elragad,
Fáradt karjaim feléd nyújtom, én, aki már nem vagyok a tied."
Ugyanez Ovidius Átváltozások című művében (Devecseri Gábor fordítása)
„… Mennek az ösvényen csöndben, mely a földre vezet fel,
árnyboritott, meredek-lejtős, tele sűrü homállyal;
s már közelébe is érnek a fölső föld peremének:
itt, félvén, hogy elillan a hitvese, látni mohóan
Orpheus megfordul, mire ő tűnik tova tüstént.
Nyújtja kezét: ölelést keresőn, megölelni akarja,
s jaj, csak a szertefutó levegőbe ölelhet a karja!”
Innen már csak egy lépés - Lukács 9, 62
"Aki az eke szarvára
teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas
az Isten országára"
És egy ugrás - Sík Sándor: Áldott, aki előre néz (1956)
Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.
***
Azt hiszem gyorsan eljutottam ma a római irodalomtól a 20. századi magyar líráig.
