Tegnap éjjel álmomban Hardi Feri bácsiéknál ültem a bástyán és ettem a szentiványi almát a fáról. Ez a fa, a kapu mellett egyből balra, az elülső veteményes kert szélénél volt.
Valami oknál fogva azt tartottuk, hogy ez csak minden második évben terem igazán jól.

De amikor termett, akkor roskadásig volt -  ilyenkor mi, akik gyerekek voltunk napokig ott lógtunk Feri bácsinál és Irma néninél. Tömtük két pofára az almát. (Apu egyszer el is kapott egy ilyen nyári kiruccanás után Margit néni háza előtt - kaszával a hátán, mikor hazafelé sétáltam az összes zsebem teletömve almával, miközben kétpofára nyammogtam. Istenesen leteremtett, hogy hol lógtam egész délután és milyen almát eszek és junius végén, ilyen zöldet, no majd meglátom elrontom a gyomrom azzal az éretlen almával. Meg kellett neki magyarázni, hogy ez szentiványi alma, és már ehető...)

De vissza Feri bácsira, én az a perctől kezdve a legnagyobb haverságban voltam vele, aki hol régi traktorával (amit a ház előtti hársfa alatt tartott), hol biciklivel szelte az utcát. Szerintem gyalogosan sose láttam.
Amikor meglátott a főutcáról a Jókai utcába benézve, vagy a bolt előtt vagy a templomból kijövet sohasem köszönt, hanem jobb kezének mutató és középső ujját kinyújtva előbb maga felé majd felém bökött, miközben ravaszul hunyorított.

Így őrzöm őt és a szentiványi alma ízét az emlékeimben és ezek szerint az álmaimban is.